Az út a sulihoz csendben telt. Nem szóltunk egymáshoz, és kicsit kezdet kínos lenni. Éppen amikor meg akartam szólalni, megállt. Kipattant a kocsiból és kitárta az ajtót.
- Hölgyem –ajánlotta fel a karját.
- Köszönöm –karoltam belé és kiszálltam én is az autóból. Egyenesen a tornaterembe igyekeztünk. A terem Hallowen -nak megfelelően volt feldíszítve. Csodálatosan nézett ki, főleg, hogy még soha sem volt első bálom.
- Hozhatok neked valamit inni? –kérdezte Mark.
- Egy puncsot kérek –feleltem neki. Amint elment, megjelent barátnőm is, de egyedül.
- Hello, hát Alex-et hol hagytad? –kíváncsiskodtam.
- Hoz valami italt. De látom, Mark sincs itt.
- De már itt vagyok –mosolygott mellőlem.
- És én is –jelent meg Alex is átadva barátnőmnek az italát.
- Ness, remélem nem bánod, ha elrabolom Phoebe –t és ezen az estén kisajátítom.
- Persze, nyugodtan, de azért néha pár percre megkapom? –néztem rá kiskutya szemekkel, úgy ahogy apára is szoktam.
- Majd még meglátjuk –és elhúzta a táncparkett felé.
- Megtisztelne egy tánccal, hölgyem? –hajoltam meg előttem, mint a régi romantikus filmekben.
- Örömmel –tenyerem tenyerébe helyeztem és szorosan magához vont. A ’60 évekből egy lassú számra táncoltunk, élvezve egymás közelségét. Öt szám után fáradtan –már amennyire egy vámpír elfáradhat –ültem le egy székre. Mark kifaggatott, hogy mikor és honnan költöztünk ide a családommal.
- Egy pillanat –mondta és eltűnt. A dj pultnál láttam, amint valamit egyeztet és utána visszafelé indult.
- Miben sántikálsz? –érdeklődtem.
- Meglepetés –suttogta és lehelet finom, apró csókot lehelt kézfejemre. Ez lehetet a jel, mert a zene rögtön átváltott. Megint táncolni indultunk, és hirtelen az ismerős dallam még ismerős szövegbe kezdet. Önkénytelenül is ő jutott eszembe.
/Bella szemszöge/
Könnyek nélkül sírtam újra. Az én egyetlen kislányom most élvezi első bálját egy emberrel. Végre boldog –legalábbis részben- ez a lényeg. Edwardék még nem értek haza a vadászatból, ezért egyedül mentem fel a szobánkba. Régi képeket szedtem elő, amikor még Forks -ban éltünk, vagy amikor csak hármasban utaztunk el. Közös kép Oli –ról és Nessie –ről alkonyatkor az Eiffel-toronynál. A nosztalgiázásnak vége szakadt. Fájdalmas emlék tört elő, ahogy a Volturi elragadja Oliver-t tőlünk.
- Bella, Bella –az emlékezésből Alice aggodalmas hangja rántott vissza.
- Mit láttál Alice?
- Nessie sír, egyedül valahol az utcán Patsy az ölében és csak Oli nevét hajtogatja –mondta. Nem kellett többet mondania. Felkaptam a kabátomat és Edward számát tárcsáztam.
- Szia, kedvesem –köszöntött bársonyos hangján.
- Edward, meg kell találnunk Nessie –t –mondtam hisztérikus hangon. Közben körülnéztem a házban és Patsy tényleg nem volt sehol.
- Mi történt?
- Alice –nek látomás volt, hogy egyedül van és sír, Patsy meg utána ment.
- Azonnal indulok.
- Én is.
- Bella, kedvesem maradj otthon. Nyugodj meg, haza viszem.
- De Edward az anyja vagyok, nekem is segítenem kell.
- Rendben, de legyél óvatos –hangjából kihallatszott az aggodalom.
- Mint mindig –és leraktam. Beültem a Ferrariba és az iskola felé hajtottam.
/Nessie szemszöge/
Az emlékek a felszínre törtek. Túl sokáig hallgattam ezt a csodás számot, ami újra és újra felidézte előttem tökéletes arcát. Hirtelen megtorpantam.
-Valami baj van? –fordult vissza felém Mark.
-Én… sajnálom –ennyit tudtam mondani és kirohantam. Éreztem a többiek perzselő tekintetét. De egyáltalán nem törődtem vele, csak a szívemben és az elmémben felrémlő emlékekkel és érzésekkel. A teremből emberi tempóban rohantam ki.
-Nessie, várj –kiáltott utánam a srác, de nem mentem vissza hozzá.
A parkolón át száguldottam és egy kisebb téren álltam meg. Ismerős illatot hozott magával a szél, de nem kellett sokáig várnom, az eső is rákezdett. Pont mintha a kedvemhez igazodna. Kizártam a külvilágot és egy padra kuporodtam. Térdeimet felhúztam, államat rájuk helyeztem és néztem a kivilágított várost. A ruhám, a hajam egy merő víz volt. A sminkem már teljesen leázott. Alice nem fog örülni ennek, pedig nagyon megörült, amikor megtudta, hogy engem jobban vonz a divat, mint anyut. Ezen mosolyognom kellett, de a dallam újra és újra belopta magát a fülembe. *Önkénytelenül is azt dúdoltam és újra könnyek szöktek a szemembe. Nyüszítésre lettem figyelmes. Térdeimről lenéztem a mellett könyörgő kiskutyára.
-Patsy! Te, hogy-hogy itt vagy? Hogy keveredtél ilyen messzire el? –kérdezgettem tőle, bár úgy sem fog válaszolni. Felvettem az ölembe és újra sírtam. Csak egy kocsi fékezését hallottam és utána rögtön két kéz ölelt szorosan magához. Anyu.
-Jaj, anya –arcomat nyakába temettem és sírtam. Azt hittem, hogy a könnycsatornáim már rég kiszáradtak, de nem.
-Mond el mi a baj –kérlelt. Nem tudtam volna elmondani, ezért inkább megmutattam. Kezemet az arcához tettem és felidéztem a bálon történteket. Az emlék végénél elvettem a kezemet és újra potyogni kezdtek a könnyeim. – Jaj, kincsem. Semmi baj, nyugodj meg, itt vagyok.
-Annyira hiányzik. És én önző voltam, csak a saját boldogságom érdekelt. Nem törődtem vele és ez annyira fáj. Mi van, ha szenved a Volturi –nál és én csak itthon randizok mással. Anya, én egy szörnyeteg vagyok –zúdítottam rá mindent egyszerre.
-Jaj, kicsim, nem vagy szörnyeteg. Persze, hogy boldog akartál lenni, ne hibáztasd magad. Sajnos ezt Edward –tól örökölted. De gyere, induljunk haza. Otthon veszel egy forró fürdőt, az meg fog nyugtatni – mondta. Átkarolta a vállamat és elkísért a kocsiig. A hátsó ülésre ültem –jobban mondva feküdtem –és Patsy, az én kiskutyám nem hagyott egyedül. Mielőtt elindultunk volna anya még egyszer végig simított az arcomon és a gázra taposott.
-Edward.
-Megtaláltad? – hallottam meg apa aggodalmas hangját.
-Igen meg. Már úton vagyunk. De leteszem. Én is szeretlek –és letette. Pár perc múlva haza is értünk, de nem volt erőm kiszállni a kocsiból, és már félig aludtam is. De még így is érzékeltem, ahogy valaki kivesz a kocsiból és felszalad velem az emeletre, hogy a puha ágyamba fektessen, de Patsy-t nem vitte el mellőlem. Megint a dalra és Oli -ra gondoltam, meg hogy mennyire nem érdemeltem meg őt. A sírás álomba ringatott. Egy napsütötte erdőben találtam magam, és egy vámpírt láttam a tisztáson, ahogy éppen vadászott. A stílusa emlékeztetett valakire, és ahogy közelebb mentem pár métert felismertem. Ő nem érezhetett engem, mert a szél nekem kedvezett.
* zene
