Epilógus

Ezt is megértük. A hosszú kimaradás(ok) után megérkezett az Epilógus, melyben végleg elérkeztünk a történet végéhez. Köszönjük, hogy olvastatok és azoknak még inkább, akik nem hagytak el bennünket a hosszú szünet(ek) után sem. Viszlát. Dóry és Bogíí

Epilógus

Én hoztam fel a költözést, most mégis nehezemre esett mindent itt hagyni. Phoebe halála az én hibám volt, és ennek az eredménye a költözés. A kezemben szorongatott csokrot barátnőm sírjára raktam. Hiányozni fog, mint egy legjobb barátnő, és mint egy kapocs az emberi felemhez.

-         Miért bujkálsz? – kérdeztem miközben egy másodpercre sem vettem le a tekintetem a sírról.

-         Nagyon jó vagy. Pedig még az illatomat sem tudtad megérezni. Direkt ügyeltem rá.

-         Egyszerűen csak tudom, hogyha a közelembe vagy. Eddig nélkülöznöm kellett, talán ez az oka – suttogtam, mert úgy is tudtam, hogy meghallja és a mellkasának dőltem.

-         Nem ismertem őt, de biztos nagyon közel kerültél hozzá. Sajnálom, hogy ennyi időt külön töltöttünk.

-         Fontos szerepet töltött be az életembe, de az a fejezet, amiben együtt szerepeltünk lezárult és most már csak az a lényeg, hogy te újra velem vagy.

-         És soha nem hagylak.

-         Soha.

Valóban. Életem egyik fejezete lezárult. Oli nélkül borzalmas időszak volt, de a barátaim enyhítették. Most, hogy ők hagytak magamra, de Oli visszatért már nincs miért aggódnom. Az örökkévalóságot fogom mellette boldog eltölteni, és csak ez számít. Az egész család csak ránk várt, hogy új életet kezdjünk valahol máshol. Nem voltam rá kíváncsi hogy hova is tartunk. Velük vagyok és velük is maradok örökre.

22. fejezet

 És dobpergést. Megérkezett a következő fejezet. Elég gyorsan. Már tegnap megírtam, csak gondoltam túl sok lesz egyszerre a jóból, de ma már itt van. Hamarosan érkezik az epilógus.

puszíí Bogíí

Edward szemszöge

-         Alice mi történt odahaza? – kérdezte Carlisle, miután húgom letette a telefont.

-         Elég nagy a baj. Mark vámpír lett, de nem ez a legrosszabb, hanem hogy megölte Phoebe-t. Nessie-t nagyon megviselték a történtek, főleg, hogy ő intézte el, hogy senki se jöjjön rá.

-         Most mit csinál? – kérdeztem aggódva.

-         Bella azt mondta, hogy a szobájában van és alszik. Edward nem mehetsz most vissza. Emlékezz Nessie azt kérte, hogy mentsük meg Olit, el tudod képzelni, mennyire kibukna, ha ez mégsem történne meg? Biztosan ezt akarod?

-         Alice, már így is túlerőben vagyunk. Ha én elmegyek az nem oszt, nem szoroz.

-         Edward nem tudhatjuk, hogy hányan vannak még az erdőben. Nem kockáztathatunk, itt kell maradnod. Már csak fél óra.

-         Akkor induljunk – mondtam, de normál emberi tempóban kezdtük megközelíteni a terepet. A harc pontosan akkor kezdődött, amikor mi odaértünk. Egyszerre léptünk ki a fák takarásából, s mintha egy pillanatra a Volturi megdermedt volna.

-         Segíteni jöttünk – mondta diplomatikusan Carlisle. És már indultunk is. Én Oli felé vettem az irányt, aki éppen Markkal harcolt, de már későn értem oda. Megölte őt.

-         Edward – biccentett.

-         Emlékszel? – csodálkoztam.

-         Kicsit időbe telt, de már igen. Vannak még?

-         Egyről tudunk, de ő veszélyes. Jobb lesz, ha megyünk – mondtam.

-         Tűz! – lépett ki az erdőből az ismeretlen alak, s Oliver körül már meg is jelent a tűzgyűrű, majd szűkülni kezdett. Tekintetemet végig futtattam a területen, hogy Nessie valóban nem tartózkodik a közelben és a „tüzes” fickónak rontottam. Még szerencsére megvan a csalás lehetősége.

-         Edwrad! – hallottam meg a többiek hangját és megtorpantam. – Nessie. –nem kellett többet mondaniuk azonnal a tűz felé fordultam és pont láttam még, ahogy a kislányom beleugrik a tűzkörbe. Az ismeretlen vámpír nem habozott tovább és a kört teljesen beszűkítette, majd a széllel felerősítette, hogy még hatásosabb legyen. És mire kialudt, semmi nem maradt belőlük.

-         Oli! Úgy sajnálom. Drága, drága Oli. Szeretlek. Miért? Miért kellett itt hagynod? – borult le zokogva a tűzkör helyére a Volturi lány. Remegve állt talpra, s dühtől izzó tekintettel a pasasnak rontott. A helyzet reménytelennek bizonyult, legalábbis a lánynak egyedül semmi esélye sem lett volna. Átéreztem a fájdalmát. Abban a pillanatban veszítettem el létezésem egyik fő értelmét, az egetlen lányomat, akit pótolni lehetetlen. A családdal együttes erővel támadtuk meg mi is a vámpír, és sikeresen tértünk ki a támadásai elől, majd végeztünk vele.

-         Köszönjük a segítségeteket, és nagyon sajnáljuk a lányodat. Ez a mi hibánk. Ha nem akartuk volna annyira Olivert, akkor ez nem történik meg. Ez a csata mindkettőnk részén nagy veszteség volt. Remélem, jobb körülmények között találkozunk legközelebb. Viszlát.

-         Viszlát – és mi is elindultunk haza.

Három óra alatt haza értünk, de a kedvünk teljesen leapadt. Imádtam Nessie-t, de Bella mégis az édesanyja volt. Jobban ragaszkodtak egymáshoz. Nem tudom, hogyan fogom neki ezt a szörnyű hírt elmondani.

-         Végre megérkeztetek –csapódott ki az ajtó. - Mi ez a szomorú arc? Mi történt?

-         Kedvesen jobb lesz, ha leülsz – karoltam belé és kanapéhoz vezettem.

-         Edward, Alice, Rose, Em, Jazz, Carlisle! Mi történt?

-         Sajnáljuk, de Nessie és Oli…

-         Mi van velünk? – kérdezte egy lágy, dallamos hang a lépcsőről.

-         Nessie? – fordultam hátra felé, hogy megbizonyosodjak, hogy nem csal a hallásom. – Ti mégis, hogyan.. – be sem fejeztem a mondatot, de már az összes vámpír őket ölelte magához megkönnyebbülten, hogy senkit sem veszítettünk el.

-         És most akkor meséljetek?

Hát az úgy volt, hogy a Markos eset után haza jöttem és lefeküdtem aludni. Elaludtam, és egy tisztáson ébredtem fel.

Nessie szemszöge

Ajjaj! Apa mérges lesz, ha ezt megtudja. – futott át az agyamon. De nem baj. Nem érdekel. Így talán még megmenthetem Oli –t. Itt álltam azon a tisztáson, ahol két óra múlva csatázni fognak. Valami megmozdult a bokorban. Támadóállásba helyezkedtem, de mihelyst megéreztem Oli illatát, lazítottam.

-         Nessie?

-         Oli! – mondtam ki megkönnyebbülve a nevét.

-         Mit keresel te itt? Azt mondtad, jó leszel, és otthon maradsz. És egyébként is, honnan tudtad, hogy itt leszek?

-         Nem tudtam. Én csak lefeküdtem aludni, és valahogy ide kerültem. De te mit csinálsz itt? Még nem kéne itt lenned. A csata

-         Csak később kezdődik. Felderíteni jöttem a terepet.

-         Ohh.

-         Ness, szeretném, ha hazamennél.

-         Gyere haza, velem! Csak 20 kilométer! Szeretnék megpróbálni valamit.

-         Hát jó.

Futottunk. Együtt. Mikor a ház elé értünk, én megálltam és gyorsan visszatértem az igazi testembe. Majd mikor felébredtem, lerohantam a lépcsőn Oli –hoz. Persze, anya és Esme is észrevették.

-         Oliver? – nézett rá kétkedőn anya.

-         Ő az. – viharoztam el mellette.

-         De… - akarta folytatni.

-         Várj, anyu van egy tervem. – mondtam mielőtt ellenkezett volna. – Oli! Gyere! - Felvezettem a szobámba. – Bízol bennem?

-         Bízom benned! – nézett a szemembe.

-         Akkor gyere mellém és csukd be a szemed. Gondolj a nappalira.

Leültünk majd átölelt, és „elaludtunk”.

-         Nessie! Mi történt? Az előbb még a szobádban voltunk most meg a nappaliban? Ez meg hogy?

-         Sikerült! Anya! Sikerült!

-         Látom. De most gyorsan menjetek vissza a rétre. Már csak másfél óra. – mondta gondterhelten.

-         Ezt nem egészen értem – vallotta be Oli. - Nyugi. Mindent el fogok mondani. De most gondold vissza magadat a szobámba.

-         Ezt meg hogy…? – kérdezte Oli.

-         Ez az egyik képességem, amivel ugyebár téged is látogattalak.

-         Értem. És akkor most mi a terved.

-         Visszamegyünk a rétre, az „álomalakunkban” és te visszamész a Volturi –hoz. Mindjárt támadni fognak, már csak egy óra és tizenöt perc. Majd lesz egy pont, amikor megtámad valaki téged. Úgy fogjuk csinálni, ahogy Alice látomásában volt. Tűz lesz körülötted egy gyűrűben, ami egyre szűkül és én odafutok majd hozzád és azt kell majd mondanod, hogy:„- Mondtam, hogy legyél jó kislány”. Én erre azt fogom mondani, hogy:„- Muszáj volt tudnom, hogy jól vagy –e”. És mielőtt a tűz elérne minket, újra visszajövünk. Oké?

-         Oké – Oli beleegyezett. Már csak anyunak és Esme –nek kellett.

-         Vigyázz magadra! – mondta Esme.

-         Vigyázni fogok. Anya?

-         Biztos vagy ebben, kislányom? Működni fog?

-         Igen anya.

-         Akkor nyomás. Már csak egy óra. – mosolygott anya.

Megöleltem, majd leültünk a nappaliban és ismét „elaludtunk”.

21.2 fejezet

Megérkezett.majdnem egy éves kihagyás után a folytatás. Szerdán max csütörtökön jön a következő

rész, ami az utolsó lesz. Jó olvasást.

puszíí: Bogíí és Dóry

-         Jaj, Nessie! Igen, csókolóztunk, de semmi több. És, szóval nem tudom, hogy most mi van. Érted?

-         Igen. Azt hiszem értem.

-         Tényleg? –derült fel barátnőm arca.

-         Igen. Na, akkor mozi ma?

-         Persze! Melyik vetítésre megyünk?

-         Mit szólsz a fél nyolcashoz? Háromnegyed hétkor előttetek leszek.

-         Oké. Nekem jó. Szólsz Mark -nak? Vagy szóljak én?

-         Ha akarod, majd én szólok neki. – suttogtam vissza mivel időközben elkezdődött az óra.

-         Köszi – mosolygott rám hálásan.

Legalább neki segíthettem. Bezzeg apuéknak nem. Nem engednének tekintve, hogy sebezhető vagyok. A fene enné meg, hogy félig ember vagyok! Az órák kivételesen gyorsan teltek. Na, jó. Nem mindegyik. Mark –ot az ebédlőben értem utol.

-         Hey! – köszöntem neki.

-         Szia. Na, akkor megyünk moziba? – kérdezett.

-         Aha, a fél nyolcas vetítésre. Jó az úgy?

-         Persze. – mondta, majd kicsit zavarba jött. Valamit még mondani vagy kérdezni akart.

-         Bökd már ki, hogy mit akarsz! Látom rajtad, hogy még akarsz valamit kérdezni.

-         Vihetném én Phoebe -t?

-         Oda, vagy vissza?

-         Oda. Visszafelé mehetnénk egy kocsival? El kell vinnem a szervizbe a kocsit. Nem gond?

-         Nem, dehogy.

-         Mikor menjek Phoebe –ért? – kérdezte mikor már látta, hogy menni készülök.

-         Háromnegyed hétkor legyél előttük.

-         Rendben. És Ness!

-         Tessék! – fordultam vissza, mert már elindultam.

-         Köszönöm. – mondta hálával teli hangon.

-         Semmiség. Akkor a moziban találkozunk. Szia!

A köszönését már nem hallottam. Siettem. Nem akartam hallani. Mindenkinek tudok segíteni, csak annak nem akit a legjobban szeretek a családomon kívül. Olinak. Bárcsak tudnék neki segíteni! Éreztem, hogy a könnyek utat törnek maguknak. Nem hagyhattam. Gyorsan berohantam a mosdóba. Tíz perc alatt rendbe szedtem magam. Még jó hogy Alice egy adag sminket betesz a táskámba. Ismételten meg kell neki köszönnöm. Végül kimentem a mosdóból. És elindultam az utolsó három órámra. Mintha vánszorgott volna ismét az idő. Csak Olin járt az eszem. Nem tudtam semmire és senkire se figyelni. Bárcsak vége lenne már ennek! Kicsengettek. Mentem a következő, egyben utolsó órámra.

Órák után nem vártam meg Phoebe –t. Elstartoltam haza. Otthon kikészítettem a ruhámat, majd lefeküdtem az ágyamra és kiadósan kibőgtem magam. Négykor kopogtak az ajtómon.

-         Tessék! – szóltam ki

-         Szia. Zavarok? – jött be Esme.

-         Nem. Gyere csak beljebb.

-         Hoztam egy kis emberi ételt. Nem vagy éhes?

-         Csak egy kicsit. Hú! Palacsinta! Köszönöm Esme.

-         Ugyan már! Semmiség. Szívesen csinálom. – mosolygott.

-         Még egyszer köszönöm.

-         Jó étvágyat! Szia.

-         Szia – mondtam, de már ki is ment.

A palacsinta isteni. Pont annyira volt átsülve, amennyire szeretem. Később bekapcsoltam az egyik kedvenc CD –met. Történetes Oli CD-jét. És csak hallgattam a gyönyörű számot, amit nekem énekelt.

Hatkor elkezdtem készülődni. A zene még mindig szólt. És valahogy közelebb éreztem magam Oli -hoz. És egyszer csak hirtelen, mint a rajzfilmekben, mintha megjelent volna az égő a fejem felett. Ez az! Tudom, mit fogok csinálni. Mosolyogtam. Igen, végre valami, amivel segíthetek Olinak.

Negyed nyolckor már a mozinál voltam, de Mark –ot és Phoebe –t sehol nem láttam. Csörgött a mobilom.

-         Szia. Merre vagytok?

-         Hogy mi? Ki? Én itthon várlak, hogy mikor jössz értem. De úgy látszik elfelejtetted.

-         Mark nem ment érted?

-         Nem úgy volt, hogy te jössz?

-         Mark megkért, hogy hadd hozhasson ő téged. Ezt nem értem. Nem ment érted?

-         Nem. Ness, akkor megyünk, vagy nem?

-         Nem. Mennem kell.

-         Oké..

-         Várj csak! Nincs kedved nálunk aludni két-három nap múlva?

-         Öhm, rendben. Jól vagy, Nessie?

-         Én? Persze. Akkor suliban beszélünk. Szia. – nem vártam meg míg válaszol.

A nyavalya! Nem lehet. Nem lehet! De mikor és hogyan? Fel kell hívnom Alice –t, amint hazaértem. Száguldottam haza. Esme és anyu furcsán néztek, amikor egy alig egy órával később hazaértem. Végülis melyik film tart ilyen rövid ideig?

-         Nessie! Mi történt?

-         Mindjárt anyu! Fel kell hívnom Alice nénit!

Tárcsáztam majd kihangosítottam a telefont.

-         Alice! Gond van! – tértem rögtön a tárgyra.

-         Láttam valamit. Mark nem ment el Phoebe –ért? Meg moziba sem?

-         Igen.

-         Próbáltad már hívni?

-         Még nem, de

-         De mi? Nyomás a másik telefonért! – adta ki a parancsot nagynéném.

Futottam. Gyorsan tárcsáztam Mark számát. Tizenkilencszer csöngött ki.

-         Baj van, Alice!

-         Mi a baj, kedves? – hallottam meg a vonal túlsó végéről Jazz hangját.

-         Alice! – mondtam reménykedve.

-         Nessie? Mark –ot elkapta egy vámpír.

-         Már nem.. – nem tudtam befejezni a mondatot.

-         Nem. Egyet tehetünk. Próbáld meg megtalálni.

-         Egy pillanat. – mondtam már csukott szemmel.

Semmi. Sehol semmi. Csak egy nagy fekete lyuk. Se szag, se szín, se hangok. Ez borzalmas.

-         Nem tudom, hol van. – mondtam újra a valóságban.

-         Mit láttál?

-         Semmit. Semmit nem éreztem. Nem tudom, hol lehet. – már majdnem sírtam. A fenébe! Nem akartam sírni. Nem akartam, hogy Mark vámpír legyen.

-         Nyugi, Ness! Figyelj! Ha bármi van, hívj! De jelen pillanatban most nem tudok semmit sem mondani. És te sem tudsz semmit se tenni!

-         Oké. Ha bármit látsz, vagy ha bármit megtudsz Oli –ról…

-         Hívlak. Vigyázzatok magatokra.

-         Ti is. – mondtuk hárman egyszerre.

xXx.

Három nap telt el. Tegnap Phoebe Nálunk aludt. És ma is itt fog. Rossz érzésem van vele kapcsolatban. Ma fognak csatázni apuék. Oli. Drága Oli. Vigyázz magadra!

-         Ness! Hazaugrok a naplómért. Már régen írtam bele.

-         Okés. Menjek veled?

-         Nem kell. Majd jövök. Sziasztok.

Két órája ment el. Hol a francba lehet ez a lány? Phobs legalább te ne tűnj el.

-         Reneesme! Alice van a vonalban. – szólt anya. A telefon a kezében volt.

-         Szia, Alice! Valami gond van?

-         Hol van Phoebe?

-         Elment haza a naplójáért.

-         Ne.. – Alice hangja kétségbeesett volt.

-         Alice! Mi van?

-         Láttam, ahogy Mark, a vámpír megöli őt a szobájában.

-         Ez nem lehet. – mondtam és a telefon kiesett a kezemből.

Futottam. Már megint. Futottam, hátha még időben odaérek. Bárcsak odaérnék. Beugrottam barátnőm ablakán, és amit ott láttam az elborzasztott. Mark már elmenekült. Nem volt a rendesebb vámpír fajtából. Phoebe a földön feküdt kivérezve. Nem lehet! Hiszen szerette. Miért? Nem hagyhattam, hogy valaki rájöjjön a vámpír-titokra. Valahogy balesetnek kell álcáznom Mark gyilkosságát. Ez már nem az a Mark volt, akit én ismertem. Egy gyilkos volt csak, aki megölte a legjobb barátnőmet. Még átváltoztatni sem tudtam volna. Megvolt a megoldás.

-         Kérlek, Phoebe! Bocsáss meg nekem ezért! – suttogtam neki majd eltörtem, a lábát.

Utáltam, hogy ezt kellett tennem. Mark Cooper! Ezért még megfizetsz! Egy üveget törtem el, miután kiugrottam az ablakon. Senki nem vett észre. A könnyeim megállíthatatlanok voltak, de nem érdekelt. Visszaugrottam. Phoebe ott hevert, élettelenül. Az én hibám. Illetve az enyém is. Nem kellett volna egyedül elengednem.

-         Sajnálom. Drága Phoebe! Te voltál a legjobb barátnőm és te szenvedted meg ezt a legjobban. Remélem, egyszer majd megbocsátasz! – mondtam neki ismét.

Majd egy határozott mozdulattal kilöktem az ablakon. Puff. A barátnőm leesett. Pont a törött üvegbe. Szép kis látszathalál. Kinéztem az ablakon, majd mikor még senkit nem láttam kiugrottam. Sikítottam. Majd engedtem a könnyeimnek, hadd folyjanak. Phoebe anyja kijött, majd odarohant a lányához.

-         Drágám! Phoebe! Ne tedd ezt velem. Nessie! Mi történt?

-         Én… én… nem tudom. Én csak most értem ide és… és – nem tudtam és nem is akartam folytatni. Gratulálok Reneesme! Szép színjáték! – hallottam meg egy hangocskát a fejemben.

Valóban az volt. Színjáték. Mrs. Leaves hívta a mentőket és a rendőröket. Felvették a vallomásunkat, majd elvitték Phoebe –t a hullaházba. Hazamentem. Anyu és Esme már tudtak róla. Nem voltam rá büszke. Gyűlöltem magam azért, amiért nem is nekem kellett volna. De nem tehettem mást.

-         Bátran cselekedtél, kicsim! – próbált vigasztalni anya.

-         Anya, baj lenne, hogyha ennek vége, elköltöznénk?

-         Nem. De azért majd még megbeszéljük a többekkel is.

-         Rendben. Köszönöm. én most felmegyek, ha nem gond.

-         Menj csak! – mondta Esme.

Most már csak Oli –t menthetem meg. De ha őt sem sikerül én nem is tudom, mit csinálnék. Fél kettő volt. Még két és fél óra volt a harcig, legalábbis Alice szerint. Elaludtam, és egy tisztáson ébredtem fel. Ajjaj! Apa mérges lesz, ha ezt megtudja. – futott át az agyamon.