8. fejezet

Órákig keresünk valakit a sikátorban, de nem találtuk meg. Aztán Rosetta egy hotel felé vette az irányt, ahova mi állítólag bejelentkeztünk. A szoba nem volt nagy, sőt igen kicsi volt. Nekünk, vámpíroknak nem volt szükségünk alvásra, de nekem fontos volt a kényelem és ezt egy kicsi ágyon, ahol mellesleg nem egyedül fekszem lehetetlen elérni.
-Rose, most elmeséled a történeted?
-Mivel nem tudok mást csinálni, el.
-Király –ültem le elé a fotelbe.
-1950-ben születtem Hollandiában. Anyám meghalt a születésem után, apám pedig ezt nem bírta, így pár nap múlva ő is követte. Szüleimnek nem voltak rokonaik, ezért árvaházban nőttem fel. Később, amikor már betöltöttem a tizennyolcadik életévemet dolgozni mentem. Egy csoki gyárba. És egy hideg, téli este rám támadtak. Elvették az összes pénzem és az egyik férfi meg is szúrt egy késsel. De aztán jött Jamie és megharapott. Vele éltem addig, míg fel nem keresett a Volturi. Örömmel csatlakoztam hozzájuk, mert már unalmas volt vele a lét. Semmiben nem szenvedtem hiányt. Jamie tökéletes pár volt, abban az időben. De miután a Volturi –hez kerültem és megismertelek téged, el sem tudtam hinni, hogy Jamie -t mondtam a tökéletes páromnak. Mert te, még nála is tökéletesebb vagy, de akkor minden megváltozott, amikor egyedül mentél a küldetést teljesíteni.
-Akkor ez azt jelenti, hogy te meg én… szóval tudod.
-Jártunk, de semmi több.
-Értem… nekem most el kell mennem, vadászni –mondtam, felkaptam magamra a kabátomat és elindultam az ajtó felé.
-Várj, még nem mehetsz, a végén még felismernek.
-Nézd, már nem –mutattam az ablak felé, és amikor odanézett már ki is léptem a szobából.
Alkonyatig egy közeli erdőben voltam és levadásztam pár vadat és visszamentem a hotelba, ahol Rosetta várt. Szó nélkül indultunk megkeresni a cél személyt. Egy klub előtt meg is találtuk, amikor egy emberből táplálkozott. Odaugrottam mellé és letéptem róla.
-Ő az, akit kerestünk –sétált mellém Rosetta.
-És most?
-Hát meg kell ölnünk. Túl sokat gyilkolt itt, az emberek hamarosan gyanakodni kezdenek.
-Akkor kezdjük- mondtam és együtt széttéptük és elégettük az ismeretlen vámpír darabjait.
-Itt van egy klub, menj be, lazulj el egy kicsit, én is megyek mindjárt utánad
-Biztos? –fordultam felé.
-Igen –hallgattam rá és bementem. Ahogy láttam a hangulat meg volt. A banda elég jó zenéket játszott, de az énekes nem énekelt jól.

/Rosetta szemszöge/

Annak a lánynak a vére csak úgy hívogatott magához. Még nem halt meg, de már alig élt. Oli –t beküldtem a klubba, nem akartam, hogy végignézze, ahogy megölök egy embert. De muszáj volt innom, már több mint négy napja nem vadásztam szükségem volt rá. Miután végeztem bementem Oliver után. Az együttes épp szünetet tartott és velük beszélgetett. Nyugodtan sétáltam oda hozzájuk.

/Oliver szemszöge/

A színpad előtt álltam és hallgattam őket, amikor a gitáros észrevett bejelentette, hogy egy kis szünet következik.
-Oli, haver –jött felém ölelésre tárt karokkal. Megöleltem. – Neked nem a kis barátnődnél kellene lenned Amerikában?
-Amerikában? –csodálkoztam, mért kellene nekem Amerikában lennem, mikor a barátnőm itt van velem. Vagyis azt hiszem, hogy ő a barátnőm.
-Ian, nem kell ennyire lerohanni. Örüljünk, hogy újra találkoztunk vele –mondta a másik srác. Tehát, akit megöleltem Ian –nek hívják és a legjobb barátom volt, - gondolom – amikor még ember voltam.
-Sziasztok –köszönt mosolyogva Rosetta.
-Ejha, ő a barátnőd?
-Igen, a nevem Rosetta.
-Szia, az én nevem Ian, a többiek nem fontosak –nevetett a srác. –Nem ám ő –mutatott az énekesre- Peter, de csak Pet.
-Hello –intett Rose felé.
-Aztán a dobos, Michel.
-Szia, szivi –mosolygott ő is.
-Nyugi, haver nem kell komolyan venni –ezt már nekem mondta.
-És a szintetizátor mögött pedig, Daniel foglal helyett.
- Üdv újra itt Oli.
-Oli, a csajszika tudja, hogy milyen jó zenéket ihletett?
-Komolyan? –nézett rám kérdően.
-Az már régen volt –mondtam.
-Gyere, énekeld el az egyiket.
-Az én kedvemért, édes.
-Na, jó –adtam be a derekam – de nem emlékszem már a szövegre.
-Tessék, nézd át gyorsan – a vámpírmemóriának hála megjegyeztem az egészet és felmentem velük a színpadra.
-Figyelem, egy régi bandatag fogja elénekelni egy régi számunkat, amit a kedvesének írt –jelentette be Ian és a tömeg sikítozott, amikor meglátott engem.

/Nessie szemszöge/

-Akkor emberkék jövő hétre írjatok egy három oldalas esszét az angliai polgárháborúról.
-Remek –dünnyögött mellettem Phoebe. –Ness, úgy segítesz?
-Persze, délután üljünk be könyvtárba. Otthon nem tudnánk tanulni.
-Rendben, na, menjünk médiára.
-Remélhetőleg nem valami unalmas filmet fog behozni Mrs. Lovegood.
-Elnézést, az előbb hallottam, hogy te jó vagy történelemből –fordult felém az új fiú.
-Hát, fogjuk rá.
-Kérhetek egy kis szívességet? Mert mi ezt egyáltalán nem vettük és semmit sem értek belőle.
-Csak csütörtökön lesz óránk, ha neked megfelel, akkor holnap délután korrepetálhatlak.
-Azt örömmel venném.
-Mi lesz a következő órád? –kérdezte Phoebe.
-Azt hiszem nekem is média.
-Akkor jöhetsz velünk is, de menjünk gyorsan, a tanárnő nem szereti a későket –mosolyogtam. És már siettünk is a második emeleti osztályba.
A könyvtárban megtanultunk és segítettem barátnőmnek megírni, azt a fránya esszét. Este hat volt mire haza értem.
-Megjöttem –mondtam alaphangon, hiszen anyuék úgyis meghallják.
-Szia, kicsim. Milyen volt a suli? És főleg az új srác?
-A suli dög unalom volt, de a srác nagyon is helyes.
-A neve? Jaj, kicsim, ne kelljen, mindent kihúzom belőled. Nyugi, apád nincs itthon, elmesélheted.
-Mark –nak hívják. És irtó aranyos. Segítenem kell neki pár tantárgyból, szóval holnap is későn érek haza.
-Rendben, de gyere kész a vacsora, a kedvencedet csináltam.
-Somlói galuskát?
-Igen –bólogatott.
-De ugye dió nélkül?
-Ahogy mindig.
-Szeretlek anyu –öleltem meg.
-Én is kicsim, de siess. Még Alice is ki akar faggatni.
-Lefárasztják az ember lányát –sóhajtottam. És elmentem vacsizni.

7. fejezet

/Oliver szemszöge/
Már két napja, hogy magamhoz tértem, de eddig semmi érdekeset nem csináltunk csak a hatalmas palotát mutatta végig Rosetta.
-Gyere, mutatok valamit –húzott maga után.
-O-o-okkééé –engedtem magam. Egy hatalmas udvarra vitt ki. –Miért jöttünk ide?
-Tudod, te igazán erős harcos voltál, d mivel törölték az emlékeidet nem emlékezhetsz rá. És most Aro –tól azt a feladatot kaptuk, hogy képezzünk ki újra.
-Hogy-hogy képezzetek ki újra?
-Hát Félix -nek és nekem kell ebben segíteni –és Félix már jött is felénk.
-De nem úgy volt, hogy csak egy hét múlva kezdjük? –kérdezte Félix.
-Eredetileg, de van egy feladat, amit nekünk kellene megoldanunk.
-És mikor indulnánk?
-Jövő hét végén.
-És addig fel tudtok készíteni? –kérdeztem most már én.
-Menni fog, de akkor nagyon sokat kell gyakorolnunk.
-Bármikor –mondtam.
-Akkor elég a fecsegésből. Kezdjük – mondta Rose és távolabb ugrott támadó állásba. –Támadj nagyfiú –hívott az újával.
-Oké –mondtam és megtámadtam, de nem jártam sikerrel és rögtön leterített a földre.
-Figyelj! Megmutatjuk Félix –szel - úgy csináltam, ahogy mondta, figyeltem. Minden egyes mozdulatukat alaposan megjegyeztem. egyikük sem tudott felülkerekedni a másikon, így inkább abbahagyták a bemutatót. –Na, most te jössz.
-Rendben –és újra rátámadtam. Még órákig gyakoroltunk kint, egyszer Rosetta –val, egyszer pedig Félix –szel.


A napok gyorsan leteltek. Már az utazás előtti nap volt. Vasárnap. Rosetta és Félix mindenre megtanítottak. Tökéletes harcoltam puszta kézzel, már Félix –et is sikerült párszor legyőznöm. Rose megtanította a kardok, kések használatát. Abban viszont nem voltam olyan profi, mint Rosetta. Őt sehogy sem tudtam legyőzni.
-Jó voltál, és egyre jobb leszel –mondta az egyik edzés után.
-A nyomodba sem érek.

/Rosette szemszöge/

-A legjobbtól tanultam –mosolyogtam rá.
-Kitől? Nekem is tőle kéne tanulnom.
-Tőled tanultam, még régen mielőtt elmentél volna –hazudtam neki, hiszen még soha nem találkoztunk az előtt. De az előző válaszom igaz volt. Tényleg a legjobbtól tanultam. Japánban Furusaki mestertől.
-Mindenre megtanítottatok, de nekem is van különleges képességem, nem?
-Igen, neked is van.
-Akkor azt eddig miért nem használtam?
-Mert igazán könnyű kezelni, egy nap alatt megtanulod. De kezdjük neki. El tudsz törölni érzéseket, és a helyükbe másokat tudsz helyezni. Próbáld meg rajtam, én most utállak. Változtasd meg ezt az érzést –mondtam neki.
-Nem megy.
-Koncentrálj jobban –utasítottam. Három óra gyakorlás után teljesen tudta már irányítani a képességét. –Nagyon jó, látod mondtam, hogy könnyen megtanulod irányítani.
-Igazad volt.
-Nézd, alkonyodik. Van kedved megnézni a várost? Már régen nem láttad.
-Jó ötlet. De előtte felmegyek átöltözni. Rám férne –végig néztem rajta és utána magamon is.
-Igen, meg rám is –mosolyogtam. Akkor tíz perc múlva a nagykapunál.
-Rendben –válaszolta és már rohant is a szobája felé.

/Oliver szemszöge/

A város gyönyörű volt. El sem tudtam hinni, hogy itt éltem és én ezt elfelejtettem. Bár volt egy furcsa érzésem, miszerint még sohasem jártam itt. Ezt az ötletet azonnal elvetettem, hiszen Rosetta szerint itt éltem velük, és a megérzésem szerint ő nem hazudna nekem.
-Ez a Santa Maria Assunta katedrális. Nekem nem nagyon tetszik, de ha már körbe nézünk, akkor ezt is látni kell.
-Igazad van, bevallom, nekem sem tetszik.
-Akkor hagyjuk is itt és menjünk tovább.
-Ez a Medicean erőd… Ez a Palazzo dei Priori… vagyis az óratorony. Gyönyörű nem? Egész Volterra -ban ez a kedvenc helyem –mondta Rose. Ez a hely gyönyörű volt.
-Ideje visszamennünk. Aro még mondani szeretne valamit.
-Rendben. Rosetta hova megyünk?
-Hát vissza kastélyba.
-Nem. Holnap hova megyünk?
-Jah, Párizsba.

A vissza úton nem is szóltunk egymáshoz, csak csöndben mentünk egymás mellett. Bementünk a nagy terembe, ahol Aro és a többiek mosolyogva fogattak minket.
-Hogy tetszik a város? Jó újra itthon lenni?
-Igen, de még nem emlékszem semmire, majd, talán ha elég sok időt itt töltöttem. De a város attól még meseszép.
-Ezt örömmel hallom. Rosetta és Félix is megdicsértek, hogy milyen gyorsan tanultál. Most pedig gyere közelebb, kérlek.
-Igen is –válaszoltam és közelebb léptem.
-Térdelj le! –adta az utasítást felém. –Jane! –fordult az említett felé. Jane egy fekete-vörös köpenyt hozott oda hozzánk és átnyújtotta Aro –nak.
-Mostantól már te is közénk tartozol, újra –terítette rám a köpenyt. –Most pedig állj fel! –követtem a parancsát. –Rosetta kedves, ideje indulnotok.
-Azonnal, uram –válaszolta a lány és elindult az ajtó felé, közben magára kanyarította ő is a köpenyét. Együtt vettük kezdetét első utunknak –azok kivételével, amikre nem emlékszem – és futottunk együtt az éjszakába.
-Rosetta, versenyezzünk –mondtam miután elhagytuk Volterra falait.
-Meddig?
-Egészen Párizsig –válaszoltam a kérdésére.
-Biztos vagy benne? Kétlem, hogy le tudnál győzni.
-Azt majd meglátjuk. Háromra indulunk.
-Rendben. –Három –üvöltöttem és már el is sprinteltem mellette.

Négy nap múlva láttam meg Párizst. Az Eiffel torony volt a cél és már oda is értem volna hozzá, amikor egy kislány esett el előttem. Megálltam és gyalog mentem közelebb hozzá.
- Nyertem! –kiabálta Rose a torony lábánál, de nem törődtem vele, csak kislányt figyeltem.
-Ne sírjál –emeltem fel a földről az ölembe. Hirtelen egy kép villant be, ahol egy hasonló kislányt tartok az ölembe és Ő a nyakamba csimpaszkodik. Lehorzsolta a térdecskéit és egy-egy kis csepp vér buggyant ki a sebből. Lepusziltam a vért róla és rá mosolyogtam. –Most már minden rendben lesz. Hol van a mamád? –kérdeztem tőle
-Ott jön –mutatott keleti irányba.
-Jaj, kicsim, hova futottál?
-A lufikhoz – mutatott a kis bolt elé.
-Köszönöm –nyújtotta a kezét, hogy átveszi a kislányát és én örömmel adtam át neki.
-Szívesen –és már indultam is Rosetta felé.
-Mi volt ez?
-Csak megvigasztaltam a lányt.
-Azt láttam, de nem értem miért.
-Hasonlított valakire, akit ismerek.
-Honnan veszed, hogy hasonlít valakire? Ugyanazokat ismerjük, de nekem nem tűnik ismerősnek.
-Volt egy emlékképem.
-Tényleg? Hol játszódott?
-Itt, Párizsban –válaszoltam és Rosetta maga elé meredt. –Hogy változtam át?
-Tomnak ide kellett jönnie egy újszülött vámpír miatt, már a halálodon voltál, amikor megtalált a sikátorban és megharapott. Ezek után hozott magával hozzánk.
-Itt éltem Párizsban?
-Amíg ember voltál, igen. De menjünk, keressük meg azt, akiért idejöttünk.
-Várj, te mindent tudsz rólam, de én rólad semmit. Mesélj magadról.
-Fogok, miután elvégeztük a feladatunkat –mondta és belevetette magát az éjszakai vadászatba.

6. fejezet

/Bella szemszöge/
Utálom, ha Emmett valami fogadást nyer. Mindig mi szívjuk meg. Ott álltunk egy szál fehérneműben, Emmett kezében pedig ott volt a kamera.
- Gyerünk, fiatalok! Mire vártok? Tapsra?
- Jaj, Em! fogd már be!
- Akkor elkezditek végre?
- Oké, oké.
Hirtelen kéjes vágy töltött el. Már nem érdekelt, hogy Emmett is ott van. Már nem érdekelt senki és semmi, csak Edward. És az ő hibátlan teste. Rávetettem magam, akárcsak a hiúz az áldozatára. Ez a vágy átragadhatott rá is, mert viszonozta közeledésemet. Szerettem volna, ha nincs ott Emmett a kamerával. De hát a fogadás, az fogadás. Testem minden egyes porcikáját étjárta a kéjes vágy. Kedvesem magáévá akart tenni. Emmett és Jasper pedig úgy egy hónapig ezt a kis „házi pornót” fogják nézni. De nem érdekel. semmi más nem érdekelt, csak az, hogy Edward és én eggyé váljunk, és újra magamban érezhessem őt. A világ megszűnt létezni. Csak Edward létezett. Csak ő és senki más.
- Na, skacok! Elég a mulatozásból! – röhögött Emmett. – Haza kéne menni! Nektek van egy lányotok is, ha nem zavarna!
- Jó, de le is kéne tusolnunk! – mondtam még mindig Edwardon feküdve.
- Ott a patak. Egy. Kettő. Ugrás!
- Ha-ha Emmett! Ha-ha! – álltunk fel kedvesemmel.
- Ugrunk, kicsim? – kérdezte férjem, a kedvenc mosolyom kíséretében.
- Miért? Ugorjunk? – kérdeztem, de a válaszát már nem vártam meg. Már futottam is a patak felé.
Hallottam, hogy párom jön utánam. Tizenegyre haza is értünk. Emmett már akkor hazaért. Nem is bánom, hogy nem velünk jött. Kislányom is aludt már. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg, miről álmodik. Álmában Oli jelent meg. Ott voltak a rétünkön és jött a Volturi. A következő kép egy arc nélküli fiú, aki elhívja a bálba. Ha tudtam volna sírni, most biztos eleredtek volna a könnyeim.
/Nessie szemszöge/

Végre szombat van. Mehetünk vásárolni. Anya, Rose és Alice is jöttek. Nagyon sok ruhát végignéztünk, de délután háromra már csak kettő maradt versenyben. Egy fekete koktélruha és egy rózsaszín. De a feketénél maradtam. Utána csak vásárolgattunk. Anyu és Rose ugyanolyanruhát vettek, egy kék egybe részes szoknyát. Alice úgy tizennyolc „alkalmi” ruhát vett magának anyunak és Rose –nak. Este nyolcra értünk haza. Emmett és Jazz kint vártak minket. Majd ezt mondták anyunak:
- Bella, nagyon jó kis film lett. A férjeddel nem tervezitek egy újabb forgatását?
- Bocsika, fiúk, de egy jó ideig le kell mondanotok erről!
- De kár! Pedig tényleg jó kis film volt! – mondta Jazz.
- Oké, fiúk. De inkább vigyétek be az új ruhákat!
- Oké, oké.
Bevitték a ruhákat. Az „alkalmi” ruhákat viszont Alice – ék vitték be és pakolták el. Én bementem a szobámba és bekapcsoltam a Paramore CD – t. Ezen el is aludtam. Másnap reggel hét órakor ébredtem fel. Lementem és ettem egy kis müzlit. Mára volt megbeszélve egy családi vadászat. Délelőtt megpróbáltam tanulni, de csak az új fiú és Oli járt az eszemben. Vajon hasonlít majd Oli – ra? Vajon ugyanolyan szeme lesz, mint Oli – nak volt, mielőtt vámpír lett? Szeretném kicsit előrébb tekerni az időt. Vajon milyen magas lesz? És a neve? Vajon hogy fogják hívni? Peter? Robert? Jackson? Erick? Jaj, bárcsak már holnap lenne! Addig gondolkodtam ezen, amíg apu be nem jött, hogy indulunk vadászni. Elmentünk a közeli erdőbe. Ott találkoztunk egy grizzly – vel és két fekete medvével is. Egy két őzet és szarvast is elfogyasztottunk. De most valahogy, most még a fekete medvének sem volt olyan jó zamata, mit szokott lenni. De most biztos azért volt, mert már nagyon vártam a holnapot. Igen. Holnap végre megismerhetem azt a rejtélyes idegent, aki majd elvisz a hallowen bálba. Addig még két hét van. Vajon tetszem majd neki? És ő tetszik majd nekem? Apa zökkentett ki a gondolatmenetemből:
- Nessie! Miért ne tetszenél neki?! Hisz gyönyörű vagy!
- Komolyan így gondolod? – kérdeztem meglepetten.
- Hát persze, te butus!
- Köszi, apa!
- Ness! Igaza van apádnak! Tényleg nagyon szép vagy! – mondta Rosalie.
- Így van! – közölte velem Em, Jazz és Alice.
- Bizony ám! – helyeselt anyu.
- Gyönyörű vagy! – mondta Esme és Carlisle is.
- Jaj, annyira köszönöm nektek! – fakadtam ki. – Ti vagytok a legjobb család, akit valaha is el tudnék képzelni!
- Bármit azért, hogy mosolyogni lássunk! – mondta anyu.
- És lássuk azt, ahogy elpirulsz, mint régen Bella. Emlékszel hugi? – kérdezte Em. De igaza volt. Ilyenkor mindig elpirultam.
- Emmett! Kérlek! Csak most ne! – kérlelte anyu.
- Hmm?? – néztem rájuk kérdőn.
- Majd egyszer elmondom. – ígérte anyukám.
- Oké.
A nap többi része unalmasan telt. Este apu CD – jén aludtam el.
Végre hétfő van! Ezzel a gondolattal keltem fel. Most milyen ruhát vegyek fel? Ez volt a második. Kiugrottam az ágyból és szaladtam lefelé. Lecsúsztam a korláton, úgy ahogy a filmekben szoktak. Még sose csináltam ilyet, de nagyon klassz volt. A müzlim az asztalon állt. Se anyu, se apu nem volt lent. Alice hívta a rögzítőt. Az üzenet ez volt:
„Kicsi Ness!
A fiú fekete-szürke csíkos kardigánban
lesz. Alatta szürke pólóval. És nagy fekete
Szemei lesznek. Szerintem, valami kéket
Vegyél fel.
Puszi: Alice”
Hálás voltam Alice – nek ezért az apró infóért. Na, jó. Nem is olyan apró. De örültem, hogy elmondta. Így a választási lehetőség, hogy milyen felsőt vegyek fel, elég sokkal lecsökkent. Kék, egyszerű és hosszú ujjú. Egy csőnacival és egy tornacipővel. Anyu se nagyon szerette a magas sarkút. Én sem. Kardigán is kell. Egy fekete. A mintája pedig milyen legyen? Lila vagy arany? Talán az arany jobban megy a kékhez. Mire felöltöztem, már indulnom is kellett a suliba. Negyedik órám volt angol történelem. Ilyenkor szokott az idő vánszorogni. Az első óra matek volt. Jó vagyok matekból, de most nem igazán tudtam figyelni. Második ének volt. Néha nagyon tudom utálni ezt az órát. A harmadik angol irodalom volt. Nem volt türelmem a versekhez. Majd jött az ebédszünet. Eddig szerettem az ebédszünetet. Phoebe – vel mindig végig röhögtük. De most nem tudtam figyelni arra, amit mond. Ezt ő is észrevette.
- Figyelj, Ness! Hahó! Föld hívja Nessie – t!
- Jaj, bocs! Csak elgondolkodtam. Mit is mondtál?
- Csak azt kérdeztem, hogy szerinted helyes lesz-e az új fiú.
- Milyen új fiú? – adtam az ártatlant. Bár tudtam, hogy arról a fiúról beszél, akit Alice látott.
- Te még nem hallottad?
- Nem.
- Japán-angol srác. Melissa azt mondta, hogy nagyon aranyos.
- Ohh. Most kíváncsivá tettél. Lesz vele közös óránk? – Hát persze. Adtam meg magamnak a választ.
- Aha. Angol töri. Az a… ő…
- Negyedik – segítettem ki barátnőmet.
- Oké. Az most lesz. Siessünk, mert a végén még elkésünk.
Az osztályban leültünk a helyünkre, a harmadik padban, a középső padsorban. Becsengettek és akkor belépett, ő. Pontosan olyan ruhában, amit Alice leírt, de már meg tanultam bízni kedvenc nagynéném látomásaiban. Közben már Mr. Sandoz is beért az óra.
- Jó napot! Emberkék, új osztálytársatok érkezett –mutatott az új srácra.
- Sziasztok, a nevem Mark Cooper. Eddig Japánban éltem az édesapámmal, de mivel ő meghalt, ezért ideköltöztem anyához.
- Köszönjük Mr. Cooper. Ott fenn van is egy hely magának –mutatott az előttem lévő üres helyre.
- Sziasztok –köszönt nekünk mosolyogva.
- Szia –alig tudtam értelmesen visszaköszönni, annyira elbűvölt a mosolya.

5. fejezet

- Alice, mi a baj? Miért pont most kellett zavarnod?
- Bocsi Bella, de beszélnünk kell Nessie hallowen báljáról.
- Hogy? Milyen bál?
- Hát, két hét múlva lesz a hallowen bál és meg akartam kérdezni, hogy honnan veszitek Nessie ruháját.
- Alice! Egy baj van, hogy én nem tudok semmi féle báról. Nessie még nem mondott semmit ezzel kapcsolatban. – mondtam és ekkor lépett be már tizenöt éves lányom.
- Sziasztok! Megjöttem! – mondta, mert tudta, hogy úgyis mindenki meghallotta. Valami furcsát hallottam a hangjában.
- Szia Ness!
- Szia, kiscsaj! – mondta Alice. – Két hét múlva hallowen bál, igaz?
- Öhm, igen. Már megint a jövőben láttad?
- Természetesen. Mit szólnál, ha most elmennénk ruhát nézni?
- Az nagyon jó lenne! – örvendezett Nessie. – De van egy kis baj. Nincs partnerem.
- Biztos lesz majd. Hisz olyan szép vagy. – mondtam egyetlen lányomnak. Alice tekintete üres lett. Tudtam, hogy megint a jövőben kutakodik.
- Igen, Nessie. Anyádnak igaza van. Lesz partnered.
- Tényleg? És ki? – kíváncsiskodott.
- Új gyerek. A nevét nem tudom. De angol történelmen előtted fog ülni.
- De mikor jön a suliba? Jaj, Alice mindent tudni akarok róla. Mond el, kérlek! – könyörgött Nessie. Hallottam a hangjában a felejtésre való vágyat. El akarta felejteni Oli -t. meg tudtam érteni. Talán ez a srác majd megvigasztalja, mint engem Jacob.
- Oké. Menjünk fel a szobádba. Bella, visszamehetsz Edward –hoz.
Csak álltam és néztem utánuk. A lányom két év alatt annyit fejlődött, nőtt, okosodott és önállósodott, hogy az egyszerűen hihetetlen. Mondjuk, mit vártam. Vámpír vagyok, a legjobb barátom egy vérfarkas volt… szóval a furcsaságok nem igazán kerülnek el. Visszamentem kedvesemhez és Em –hez, mert szinte biztos voltam benne, hogy ő is ott van.

/Nessie szemszöge/

Felmentünk Alice –szel a szobámba. Kicsit kupi volt, mert nem volt kedvem pakolászni. Alice –t ez nem zavarta. Sőt senkit se zavart, ha valaki másnál kupi volt. Ez lehet, hogy azért van, mert az örökkévalóság van arra, hogy rendet csináljunk. Meg amúgy sem veszünk fel egy ruhát kétszer. Ezt a szabályt Alice alkotta. De mindenkinek jó nagy ruhatára van. Főleg Rose –nak, Alice –nek és anyunak. Meg persze nekem.
- Na, milyen színű ruhát szeretnél? Feketét, kéket, vagy rózsaszínt?
- Hát, öhm, nem is tudom. Szerinted melyik lenne a legjobb? – kérdeztem. Majd Alice alaposan végigmért. Majd gondolkodott kb. két másodpercet, majd azt mondta.
- Vagy fekete, vagy rózsaszín. De talán a vörös is szóba jöhet.
- Alice, most a fiúról beszélj, kérlek, ne a ruháról mikor fog jönni suliba?
- Na, lássuk, csak ma péntek van. –töprengett Alice. – akkor… hétfőn.
- Te. Jó. Ég. Már hétfőn? És helyes?
- Nessie. Olyan idős amennyinek te kinézel, szóval tizenöt. És nem tudom, hogy helyes –e, mert mindig ott vagy a közelében és így nem látom tisztán.
- Szóval, járni fogunk?
- Lehetséges, de nem lesz… egy évnél hosszabb kapcsolat.
- Oké. Akkor holnap elmegyünk ruhát nézni a bálra? Kérlek! Meg anyu és Rose is jöjjön velünk! Kéérleek Alice!!!!
- Hát persze, Nessie! Amúgy is kell venni egy két ruhát.
- Juppi! Köszi, Ali! – kiáltottam örömömben. Annyira örültem, hogy lesz partnerem és, hogy holnap báli ruhát nézünk nekem, hogy repülni tudtam volna a boldogságtól. De most inkább zenét hallgattam volna. – Alice, ha nem baj most inkább csak zenét szeretnék hallgatni.
- Ne is fojtasd kiscsaj! Értem én. Na, pá! – mondta és már el is tűnt.
*Bekapcsoltam az egyik kedvenc olasz együttesem CD –jét, és a kedvenc számomra tekertem. A többi is jó volt, de ezt nagyon sokat hallgattam mióta Oli elment.**Volt egy másik is, az Io e te, azaz az én és te. Ezt is a Sonohra énekli. De Olaszországról mindig Oli és a Volturi jut eszembe. De most csak a számra figyelek. Még öt perc és bejön Emmett, csak ha nincs jobb dolga. De most biztos van. Úgy éreztem anyuéktól jön az illata. Úgyhogy biztos ott van.
Hat óra van. Em még mindig sehol. Beleszippantottam a levegőbe, és Jazz illata közeledett. Biztos azt hiszi, hogy alszom. Most megviccelem. Majd oldalra fordultam mintha aludnék. Jasper kopogott. Kopogott? Ez furcsa. Sose szokott.
- Gyere be! – ültem fel és szóltam ki neki.
- Szia Nessie –ke! Bejöhetek? – lépett be az ajtómon.
- Az előbb mondtam, hogy gyere be. Szóval miért ne jöhetnél be?
- Nem tudom. Csak mert talán meg akartál tréfálni? – vigyorgott a képembe.
- Hahaha, Jazz! Haha! Nah most elmondod miért jöttél, vagy találgassak?
- Találgass! – vigyorgott, úgy ahogy Emmett szokott.
- Szivatni akarsz!
- Nem!
- Akkor megkértek, hogy gyere fel és nézd meg milyen a hangulatom.
- Nem, ez se talált! De még egyet találhatsz!
- Hmmm… - gondolkodtam. – le akarsz önteni vízzel, mint húsvétkor!
- Hát Ness, ez sem talált.
- Várj, Jasper! Mi van a hátad mögött?
- Meglepi! – kiáltotta el magát, és ugrott is már rám. Úgy megcsikizett, hogy még egy óra múlva is éreztem.
Aznap már semmi sem történt. Csak Emmett is meglátogatott. Csodálkoztam, mert nem akart szekálni. Biztos kiszórakozta magát anyuéknál. Úgy aludtam el, hogy hallgattam az ő beszámolóját az aznapi baseball meccsről.

/Edward szemszöge/

Bella és Alice már el is tűntek. Majd figyelek, mit beszélgetnek. De most először is le kell ráznom Emmettet. Ami nehéz lesz egy kicsit.
- Mi van Em? mit akarsz tudni? Nem csináltunk semmi olyat.
- Ó, dehogynem. Asszed süket vagyok?
- Te meg a süketség, csak akkor azonos, ha baseball –t nézel. Máskor borotvaéles.
- Köszi, a bókot Ed, de akkor se menekülsz. – fenyegetett.
- Em, ha azt akarod, hogy mondjak valamit, – kezdtem vigyorogni – ahhoz előbb el kell kapnod! – kiáltottam, és már rohantam is.
- Úgyis elkaplak, várj csak!
Tudtam, hogy elbújni nem bújhatok el. De elfutni, elfuthatok. Így hát futottam. Észre se vettem, hogy már hat óra van. Nessie biztos keres. Megálltam egy pillanatra gondolkodni, és ekkor hibát követtem el. Egy erdőben voltam, Emmettel a hátamon. Olyat nevetett, hogy a vidék is belerázkódott.
- Megvagy! – kiáltotta.
- Oké. Megfogtál, mert elfáradtam és Nessie is eszembe jutott. Mit akarsz tudni?
- Tudtam, hogy megpuhulsz!
- Köhöhömm… - halottam kis feleségem hangját. – Emmett szállj le a férjemről.
Hangja kellemesen simogatott. Nem is vettem észre, hogy követ. De örültem neki.
- Hé, szia, Bella! Mit csinálsz te itt?
- Megmentem tőled a férjem? – nézett rám kíváncsian.
- Ja, hát igen – adtam meg a választ.
- Emmett! Itt az ideje, hogy kiderüljön, mennyire vagyok erős. Te. Én. Annál a kőnél. Most. Szkander.
Valahogy az volt az érzésem, hogy Em –nek lesz valami feltétele. Volt is.
- Rendben. Egy feltétellel.
- Feltétel? Miféle feltétel?
- Ha legyőzlek, szóról szóra elmondjátok, hogy mit csináltatok, mikor benyitottunk és meg is mutatjátok azt.
- Bella, inkább megverekszem vele én – szóltam közbe.
- Nem. Áll az alku Em! – mondta ki feleségem az ítéletet.
- Okés oké. Jaj, mekkorát fogunk mi nevetni ezen Jasper –rel. Egy hónapig ez lesz a fő téma.
- Oké, oké. Elég a dumából. – mondta Bella. – Itt az ideje a szkandernak.
- Oké, Bella. Te akartad! – mondta Em. – Ed, indítasz?
- Oké. – mondtam, bár tudtam, most már Emmett fog győzni. Ez alatt odasétáltunk a sziklához. Letérdeltek, könyökeiket a kőre tették. Visszaszámoltam. – Három. Kettő. Egy. Rajta!
Kezdetben kedvesem állt nyerésre. Már kezdtem reménykedni, hogy erősebb, mint Emmett, de csalódnom kellett. Két perc után Emmett bevetette minden erejét. Így most Bella törte szét a kezével a követ.
- Nos, akkor? – kérdezte Em. – hogy is volt?
- Oké, oké. De azért tudod, hogy utállak?
- Hát persze, hugica. – mondta Emmett kárörvendően.
*http://www.youtube.com/watch?v=D_V6gFQ8ngQ
**http://www.youtube.com/watch?v=rklOdwo93bM&feature=related

4. fejezet

/Rosetta szemszöge/

Ott hagytam Oli –t a szobában és elindultam keresni valakit, hogy elmondjam a kis kirándulásunkat. Mivel a nagyterem messze volt Oliver szobájától ezért inkább egy másik úton mentem, hátha belefutok valakibe.
- Demetri! –szóltam neki. – Oli -val elmegyek vadászni, ha visszajöttünk mindent elmesélek –ezzel hagytam ott őt. Elindultam a nagykapu felé, ahol Oli várt rám.
- Indulhatunk? –kérdeztem.
- Persze.
- Csak kövess! –utasítottam és egy csatornán keresztül vezettem ki egy erdőbe. –Itt is volnánk –mondtam tizenöt perc multán, amikor kiértünk. Oliver körbe nézett, de nem csinált semmit.
- És most? –meredt rám. –Mit kell csinálni?
- Csak hagyatkozz az ösztöneidre. Vegyél mély levegőt és kövesd a zsákmányt.

/Oliver szemszöge/

- Csak hagyatkozz az ösztöneidre. Vegyél mély levegőt és kövesd a zsákmányt.
Követtem Rosetta utasítását. Torkomat elöntötte az égető érzés, amikor megéreztem a vadat. Követtem illatát, be az erdő sűrűjébe. Megálltam a tisztás szélén és figyeltem, ahogy a szarvas ott áll és figyeli az egész területet. Gyorsan rávetettem magam és éreztem meleg, pulzáló vérétnek ízét a nyelvemen, ahogy kioltja a torkomban lévő tüzet. Mihelyt végeztem vele, több állattal is végeztem, hogy csillapítsam szomjamat. Rosetta is már engem figyelt az erdőből, de nem jött. A vörös szempár engem figyelt az erdő széléről, mintha még soha nem találkozott volna, velem egyidős vámpírral.
- Miért nézel? –kérdeztem meg tőle miközben felé sétáltam.
- Csak annyira jól nézel ki, amikor ragyogsz.
- Hogy érted azt, hogy amikor ragyogok? –néztem rá értetlenül. Elsétált mellettem, ki a napra. Megfordultam, hogy szembe lehessek vele, és csak ámultam a látványra. Rosetta állt előttem haja fényesen csillogott a napfényben, míg arcán ezernyi kis gyémánt ragyogott. –Gyönyörű vagy. Ez… ez hogy lehetséges? –dadogtam.
- Ha fényre megyünk, elkezd csillogni a bőrünk, ezért nem mutatkozunk fényes nappal az emberek előtt, mert akkor azonnal rájönnének, hogy mik is vagyunk. De ideje lenne visszamennünk.

Visszamentünk a várba és én újra egyedül sétáltam fel a szobámba. Kár, hogy nem tudok aludni, pedig most szükségem lenne rá. Olyan sok mindent tudtam meg az egy nap alatt, ezt valahogy fel kell dolgoznom.

/Rosetta szemszöge/

Miután visszaértünk, én Aro - hoz indultam, hogy Oliver –ről beszéljünk.
- Rosetta, kedves örülök, hogy itt vagy. Hallottam tettél egy kis kirándulást az erdőben.
- Igen.
- És gondolom nem is egyedül.
- Nem, Oli –val voltam. Elkísértem vadászni.
- Hogy érted, hogy vadászni.
- Éppen ez miatt jöttem. Oli –ban van valami furcsa, undorodik az embervértől.
- Ez igazán furcsa. De ezt nem tudjuk megváltoztatni, örüljünk, hogy a családunkhoz tartozik.
- Uram, el kellene kezdenünk az edzését.
- Igazad van, jövő héten neki is álltok. Te és Félix fogtok neki segíteni. Aztán ne használd a képességed.
- Nem fogom –mondtam és sarkon fordultam.

/Bella szemszöge/

Nessie, amióta Oli –t elvitték, borzasztóan szomorú lett. Majdnem olyan állapotban volt, mint én, amikor Edward elhagyott. Egyedül gubbasztott fent a szobájában és az Oli –tól kapott cd –t hallgatta. Minden ételt megevett, amit én vagy Esme készítettünk, és fel is vittünk neki. Vadászni viszont soha nem ment el. Aggódott érte az egész család. Nem is akartunk még visszamenni Angliába, majd csak nyár végén.
- Edward, mi lesz akkor, ha Nessie soha nem fog többet mosolyogni? –bújtam kedvesem ölébe.
- Ne aggódj, minden gond meg fog oldódni egyszer –és közelebb vont magához. Ajkai végig kisérték nyakam és állam vonalát, míg keze a hátamra siklott és lassan kezdett megszabadítani ruháimtól. Fölé térdeltem, hogy könnyebben tudjam megszabadítani ingjétől. Már a farmerját kezdtem kigombolni, amikor berontott Alice.
- Jaj, sajnálom, nem tudtam –nevetett fel. Nevetésére Emmett és Jasper is a szobánk felé vette az útját. Gyorsan felöltöztünk, mielőtt bármit is mondhatnának nekünk.
- Miért jöttél Alice? –kérdezte Edward dühösen.
- Belláért –mondta és kihúzott a szobából, pont mikor Emmették is beértek.
- Miről maradtunk le? –terült szét a szokásos kaján vigyor Emmett arcán.
- Semmiről –válaszolta Edward.

3. fejezet

Bocsi, hogy most ilyen rövid lett, de ez is jobb mint a semmi, megpróbálok holnap is frisselni.

A lány gyönyörű hosszú haja a vállára omlott és vörös szemei igézőek voltak. Hangja nyugalommal árasztott el, és felegyenesedtem.
- Mi történt? –kérdeztem, mert nem emlékeztem semmire.
- Egy küldetésen voltál, Forks -ban, ahol találkoztál több vámpírral és ők törölték az emlékeidet. Mi pedig elmentünk, hogy újra együtt lehessünk.
- És most hol vagyok? És mi az, hogy a több vámpírral? –fakadtam ki.
- Volterra –ban. A családodnál. Vámpír vagy, a királyi család tagja, Oliver Volturi.
- Királyi család? Az meg mi? Vámpíroknál is van ilyen?
- Igen van. Mi vigyázunk a rendre, hogy egy vámpír se fedhesse fel a kilétét az emberek előtt. Az ilyenekre halál vár, vagy legalábbis valamilyen büntetés.
- És én, hogy kerültem hozzátok?
- Thomas Wright az apád hozott el hozzánk, amikor vámpírrá tett téged. Itt ismerted meg a vámpírlét rejtelmeit. Tom nem tartózkodott sokat itthon és egy idő után már te is elkezdtél küldetésekre járni. Mint mondtam ilyen volt, az ahonnan kihoztunk. De gyere, menjünk, Aro –ék már nagyon kíváncsiak a, hogy létedre –mondta és elindult egy hosszú folyósokon át egy dísz terembe. Nem tudtam, hogy ki-ki. Nem ismertem fel senkit sem ebben a hatalmas teremben, de három trón volt és azokon három férfi ült. Aki a középső széken foglalt helyett ő lehetet Aro.
- Üdvözlünk újra köztünk Oliver. –indult meg felém Aro és a kezét nyújtotta. Nem haboztam kezet rázni vele.
- Túl sok új információt kaptál, tudom még nehéz feldolgoznod, főleg, hogy nem emlékszel semmire.
- Te ezt honnan tudod? –döbbentem le, hiszen egy szóval sem mondtuk, hogy nem emlékszem semmire.
- Nekem az a képességem, hogy érintés útján hallom az összes gondolatot, ami megfordult annak az illetőnek a fejében. Most a tiédben olvastam, és mivel nem régen tértél magadhoz nincs sok emléked, illetve gondolatod –magyarázta, aztán megszólalt a harang. Akik még nem voltak bent a teremben, mindenki bejött.
- Vacsora –vigyorgott Jane. Mi az, hogy vacsora? Embereket fognak ölni?
- Aro… én.
- Persze. Csak figyelj minket. Neked is hagyunk –mondta és már ki is nyílt a terem ajtaja és besétált rajta egy tucat ember. Becsukódott mögöttük az ajtó.
- Üdvözlök mindenkit, örülünk, hogy eljöttek hozzánk –fogadta őket Aro és az emberek mit sem sejtve hallgatták őt. Jane volt az első, aki elkezdte a lakmározást. Ahogy megcsapott a vér illata, rögtön elment a kedvem a vacsorától. Kimentem a teremből és visszasétáltam a szobába, ahol felébredtem. Fél óra múlva Rosetta jött fel hozzám.
- Miért nem ettél velünk? - kérdezte.
- Hát, egy kicsit furcsa lesz, amit mondani fogok, de én undorítónak találom az emberi vért –borzongtam meg még a gondolatára is.
- Ez érdekes, de ez miatt nem fogunk rád máshogy nézni, élhetsz állati véren is és akkor a szemed nem vörös, hanem aranybarna lesz. És az neked sokkal jobban fog állni, mint a vörös.
- Te így is gyönyörű vagy –bókoltam neki.
- Köszönöm. Elmegyek veled vadászni, mert már régen nem ettél. Várj meg a kapu előtt, szólok valakinek –mondta és azzal el is tűnt. Megint emberi tempóban sétáltam le a kapuhoz és vártam Rosetta -ra, hogy elkísérjen vadászni