13. fejezet teljes

Megérkezett a teljes fejezett. Sajnálom, hogy nem lett hosszú. Nem akartam külön felrakni, ezért ennek a végére illesztettem be. A végén van a szám, ami miatt Nessie kiakadt. Belinkeltem újra, mert csak az első "könyvben" utaltam rá,és persze amikor Oli a párizsi klubban elénekelte. Remélem tetszik és kérlek írjatok kommentet, fontos lenne a visszajelzés.

Az út a sulihoz csendben telt. Nem szóltunk egymáshoz, és kicsit kezdet kínos lenni. Éppen amikor meg akartam szólalni, megállt. Kipattant a kocsiból és kitárta az ajtót.
- Hölgyem –ajánlotta fel a karját.
- Köszönöm –karoltam belé és kiszálltam én is az autóból. Egyenesen a tornaterembe igyekeztünk. A terem Hallowen -nak megfelelően volt feldíszítve. Csodálatosan nézett ki, főleg, hogy még soha sem volt első bálom.
- Hozhatok neked valamit inni? –kérdezte Mark.
- Egy puncsot kérek –feleltem neki. Amint elment, megjelent barátnőm is, de egyedül.
- Hello, hát Alex-et hol hagytad? –kíváncsiskodtam.
- Hoz valami italt. De látom, Mark sincs itt.
- De már itt vagyok –mosolygott mellőlem.
- És én is –jelent meg Alex is átadva barátnőmnek az italát.
- Ness, remélem nem bánod, ha elrabolom Phoebe –t és ezen az estén kisajátítom.
- Persze, nyugodtan, de azért néha pár percre megkapom? –néztem rá kiskutya szemekkel, úgy ahogy apára is szoktam.
- Majd még meglátjuk –és elhúzta a táncparkett felé.
- Megtisztelne egy tánccal, hölgyem? –hajoltam meg előttem, mint a régi romantikus filmekben.
- Örömmel –tenyerem tenyerébe helyeztem és szorosan magához vont. A ’60 évekből egy lassú számra táncoltunk, élvezve egymás közelségét. Öt szám után fáradtan –már amennyire egy vámpír elfáradhat –ültem le egy székre. Mark kifaggatott, hogy mikor és honnan költöztünk ide a családommal.
- Egy pillanat –mondta és eltűnt. A dj pultnál láttam, amint valamit egyeztet és utána visszafelé indult.
- Miben sántikálsz? –érdeklődtem.
- Meglepetés –suttogta és lehelet finom, apró csókot lehelt kézfejemre. Ez lehetet a jel, mert a zene rögtön átváltott. Megint táncolni indultunk, és hirtelen az ismerős dallam még ismerős szövegbe kezdet. Önkénytelenül is ő jutott eszembe.

/Bella szemszöge/

Könnyek nélkül sírtam újra. Az én egyetlen kislányom most élvezi első bálját egy emberrel. Végre boldog –legalábbis részben- ez a lényeg. Edwardék még nem értek haza a vadászatból, ezért egyedül mentem fel a szobánkba. Régi képeket szedtem elő, amikor még Forks -ban éltünk, vagy amikor csak hármasban utaztunk el. Közös kép Oli –ról és Nessie –ről alkonyatkor az Eiffel-toronynál. A nosztalgiázásnak vége szakadt. Fájdalmas emlék tört elő, ahogy a Volturi elragadja Oliver-t tőlünk.
- Bella, Bella –az emlékezésből Alice aggodalmas hangja rántott vissza.
- Mit láttál Alice?
- Nessie sír, egyedül valahol az utcán Patsy az ölében és csak Oli nevét hajtogatja –mondta. Nem kellett többet mondania. Felkaptam a kabátomat és Edward számát tárcsáztam.
- Szia, kedvesem –köszöntött bársonyos hangján.
- Edward, meg kell találnunk Nessie –t –mondtam hisztérikus hangon. Közben körülnéztem a házban és Patsy tényleg nem volt sehol.
- Mi történt?
- Alice –nek látomás volt, hogy egyedül van és sír, Patsy meg utána ment.
- Azonnal indulok.
- Én is.
- Bella, kedvesem maradj otthon. Nyugodj meg, haza viszem.
- De Edward az anyja vagyok, nekem is segítenem kell.
- Rendben, de legyél óvatos –hangjából kihallatszott az aggodalom.
- Mint mindig –és leraktam. Beültem a Ferrariba és az iskola felé hajtottam.

/Nessie szemszöge/

Az emlékek a felszínre törtek. Túl sokáig hallgattam ezt a csodás számot, ami újra és újra felidézte előttem tökéletes arcát. Hirtelen megtorpantam.
-Valami baj van? –fordult vissza felém Mark.
-Én… sajnálom –ennyit tudtam mondani és kirohantam. Éreztem a többiek perzselő tekintetét. De egyáltalán nem törődtem vele, csak a szívemben és az elmémben felrémlő emlékekkel és érzésekkel. A teremből emberi tempóban rohantam ki.
-Nessie, várj –kiáltott utánam a srác, de nem mentem vissza hozzá.

A parkolón át száguldottam és egy kisebb téren álltam meg. Ismerős illatot hozott magával a szél, de nem kellett sokáig várnom, az eső is rákezdett. Pont mintha a kedvemhez igazodna. Kizártam a külvilágot és egy padra kuporodtam. Térdeimet felhúztam, államat rájuk helyeztem és néztem a kivilágított várost. A ruhám, a hajam egy merő víz volt. A sminkem már teljesen leázott. Alice nem fog örülni ennek, pedig nagyon megörült, amikor megtudta, hogy engem jobban vonz a divat, mint anyut. Ezen mosolyognom kellett, de a dallam újra és újra belopta magát a fülembe. *Önkénytelenül is azt dúdoltam és újra könnyek szöktek a szemembe. Nyüszítésre lettem figyelmes. Térdeimről lenéztem a mellett könyörgő kiskutyára.
-Patsy! Te, hogy-hogy itt vagy? Hogy keveredtél ilyen messzire el? –kérdezgettem tőle, bár úgy sem fog válaszolni. Felvettem az ölembe és újra sírtam. Csak egy kocsi fékezését hallottam és utána rögtön két kéz ölelt szorosan magához. Anyu.
-Jaj, anya –arcomat nyakába temettem és sírtam. Azt hittem, hogy a könnycsatornáim már rég kiszáradtak, de nem.
-Mond el mi a baj –kérlelt. Nem tudtam volna elmondani, ezért inkább megmutattam. Kezemet az arcához tettem és felidéztem a bálon történteket. Az emlék végénél elvettem a kezemet és újra potyogni kezdtek a könnyeim. – Jaj, kincsem. Semmi baj, nyugodj meg, itt vagyok.
-Annyira hiányzik. És én önző voltam, csak a saját boldogságom érdekelt. Nem törődtem vele és ez annyira fáj. Mi van, ha szenved a Volturi –nál és én csak itthon randizok mással. Anya, én egy szörnyeteg vagyok –zúdítottam rá mindent egyszerre.
-Jaj, kicsim, nem vagy szörnyeteg. Persze, hogy boldog akartál lenni, ne hibáztasd magad. Sajnos ezt Edward –tól örökölted. De gyere, induljunk haza. Otthon veszel egy forró fürdőt, az meg fog nyugtatni – mondta. Átkarolta a vállamat és elkísért a kocsiig. A hátsó ülésre ültem –jobban mondva feküdtem –és Patsy, az én kiskutyám nem hagyott egyedül. Mielőtt elindultunk volna anya még egyszer végig simított az arcomon és a gázra taposott.
-Edward.
-Megtaláltad? – hallottam meg apa aggodalmas hangját.
-Igen meg. Már úton vagyunk. De leteszem. Én is szeretlek –és letette. Pár perc múlva haza is értünk, de nem volt erőm kiszállni a kocsiból, és már félig aludtam is. De még így is érzékeltem, ahogy valaki kivesz a kocsiból és felszalad velem az emeletre, hogy a puha ágyamba fektessen, de Patsy-t nem vitte el mellőlem. Megint a dalra és Oli -ra gondoltam, meg hogy mennyire nem érdemeltem meg őt. A sírás álomba ringatott. Egy napsütötte erdőben találtam magam, és egy vámpírt láttam a tisztáson, ahogy éppen vadászott. A stílusa emlékeztetett valakire, és ahogy közelebb mentem pár métert felismertem. Ő nem érezhetett engem, mert a szél nekem kedvezett.

* zene

12. fejezet

Nagyon sajnálom, hoyg ennyit kellett rá várni, de múlt héten nagyon beteg voltam és ezen a héten meg nagyon sokat kellett tanulnom. Remélem tetszeni fog.
Puszilunk Titeket Dóry és Bogíí

/Nessie szemszöge/

-Persze. Mond csak. – mosolyogtam rá, majd a levegőt visszafojtva figyeltem őt.

-Történelemből ugye bár dolgozatot fogunk írni és a segítségedre lenne szükségem. Szóval délután tanulhatnánk együtt? –kérdezte. Egyáltalán nem erre a kérdésre számítottam, de próbáltam jó képet vágni az egészhez. Legalább vele lehetek.
-Hát persze –feleltem mosolyogva. – Még lesz két órám, utána találkozzunk a könyvtárban.
-Ezer hála, nem is tudom, mi lenne velem nélküled.
-Ugyan semmiség, ha tudok, szívesen segítek –mondtam és közben már be is csöngettek. – Most mennem kell. Akkor majd a könyvtárban. Szia.
-Igen, szia –és már igyekeztem is az órámra.

Az órák iszonyat lassan teltek, –legalábbis számomra - és amint kicsöngettek már rohantam is a találkozóra. Mark még nem ért ide, ezért a szokásos helyünkre ültem. Előpakoltam a történelmet és a matekot. Amíg rá várakoztam megcsináltam pár feladatot a könyvből és átolvastam, amit előző vettek angoltörin.
-Szia –ült le mellém a hang gazdája.
-Hello –köszöntem mosolyogva.
-Látom elkezdted nélkülem – mutatott az előttem heverő töri könyvre.
-Éppen csak elolvastam, hogy tudjam miről is kell beszélnem neked.
-Hát akkor álljunk neki –javasolta Mark. A memóriámnak hála jól emlékeztem arra, amit olvastam. Próbáltam érthetően elmagyarázni neki az anyagot, még vázlatot is diktáltam neki és úgy láttam, hogy meg is értette.

-Köszönöm, hogy segítettél –mondta búcsúzáskor.
-Szívesen segítettem.
-Lenne még egy apró kérdésem –mondta és nekem azonnal felcsillant a szemem, de nem tápláltam nagy reményeket.
-Máskor is szívesen segítek –mondtam.
-Most nem erről lenne szó –tiltakozott.
-Akkor mégis miről? –kíváncsiskodtam.
-Lenne kedved eljönni velem a bálba? –hadarta el gyorsan a kérdést.
Örömmel, de nekem most már mennem kell. Majd még találkozunk – mondtam és búcsúzóul három puszit adtam neki. –Szia.
-Szia.

Siettem haza. Elújságolni nem kellett a hírt, mert Alice látta apa meg biztos kiolvasta a gondolataiból, anyához innen már szabad az út. De az egyetlen kiskutyám már hiányzott, remélem én is neki.
-Sziasztok, megjöttem –mondtam normális hangnemben. Patsy amint meghallotta a hangomat már rohant is lefelé a lépcsőn. Épp idejében értem elé, mert megbotlott és szépen le is gurult volna. – Csak óvatosan –emeltem fel és egy puszit nyomtam kis fejecskéjére. Felvettem az ölembe és a szobám felé vettem az irányt. Pont végeztem a házival, amikor Alice rontott be a szobába.
-Láttam, láttam –sikítozta.
-Tudom, hogy láttad. Anyuék hol vannak? –kérdeztem tőle
-Belláék elmentek vásárolni –mondta. – De te még el sem újságoltad barátnődnek a nagy hírt.
-Juj, tényleg. Köszönöm, hogy figyelmeztettél.
-Ugyan –mondta és már el is tűnt.

Felhívtam Phoebe –t. A harmadik csöngésre már fel is vette.
-Na, mi volt? –kérdezte.
-Neked is, szia –mérgelődtem, hogy még nem is köszön.
-Bocsi. Szia.
-Hát, meg van a párom a bálra.
-Komolyan? El sem hiszem, hogy meghívott –nagyon boldog volt, szinte biztos voltam benne, hogy ugrál örömében.
És neked meg van már, hogy kivel mész? –érdeklődtem én is.
-Engem délután Alex Monroe hívott meg.
-És ezt te csak halál nyugodtan mondod? Az a srác egy félisten.
-Éppen ez az. Mi van akkor, ha csak hülyeségből hívott meg? És amúgy is, semmi jó ruhám sincs.
-Majd péntek délután keresünk neked –mondtam, és közben hallottam az ajtó nyitódását. – De most mennem kell, el kell mesélnem Bellának is.
-Oké, majd találkozunk holnap –és már le is tette a telefont. Én meg rögtön lerohantam az emeletről.
-Anyu, apu –kiabáltam.
-Kicsim már tudjuk. Alice gondolatai csak úgy visítanak, hogy a kedvenc kis unokahúgát meghívták egy bálba.
-Tudod apa, ünneprontó vagy. Én akartam elmesélni.
-Sajnálom kicsim –ölelt meg anya. – De remélem, ez kicsit kiengesztel –és átnyújtott nekem egy táskát.Mi van benne?
-Nézd meg – mondta. Egy percet sem haboztam. A ruhámhoz illő cipő volt. –Köszönöm –ugrottam a nyakukba.

Az a pár nap nagyon hamar elröpült. Phoebe –nek is találtunk egy nagyon dögös, hozzá illő ruhát. Megbeszéltük a fiúkkal, hogy hozzám jöjjenek, mert barátnőm is nálam fog készülődni. Alice segítségével.

-Gyönyörűek vagytok mindketten –mondták hárman egyszerre.
-Köszönjük –pirult el barátnőm, mindentől zavarba jön, akárcsak én.
-Van még egy kis igazítani való rajtatok, addig Bella kinyitnád az ajtót?
-De hát még nem is csöngettek –tiltakozott Phoebe. Ő nem tudta, hogy Alice a jövőbe lát.
-De hamarosan fognak –és amint ez kimondta már csöngettek is.
-Megyek –kiabálta anya.
-Ez félelmetes –motyogta maga elé.
-Ez csak megérzés.
-Gyertek beljebb fiúk –invitálta be őket a házba anya. –Hozhatok valamit? Esetleg egy kis kólát?
-Köszönjük, elfogadjuk –mondták egyszerre.
-Ugye Edward nincs itt? –kérdeztem nagynénémtől, ha barátnőm itt van, nem szólíthatom apának.
-Emmették elráncigálták –felelte Rose.
-Készen vagytok mehettek is.
-Köszi, mindent –öleltem meg és két-két puszit nyomtam az arcukra. Együtt mentünk le a lépcsőn. A fiúk, amint megláttak minket letették a poharat és tátott szájjal figyeltek minket.
Gyönyörűek vagytok –mondták megint összhangban.Köszi –pirultunk el egyszerre mi is. –De ideje mennünk –folytattam. Felkaptuk a kabátunkat és már indultunk is. Mindketten kocsival jöttek értünk.
-Sziasztok –köszöntem el családomtól. Nem mondtak semmit csak integettek.

11. fejezet

Mikor hazaértem mindenki otthon volt. Még Carlisle is, pedig ő nyolc körül szokott csak megjönni. Köszöntem – alaphangon, aztán mentem keresni anyut és aput. Gyorsan meg is találtam őket.
- Sziasztok. Ugye nem zavartam meg semmit? – kérdeztem
- Szia – köszöntek egyszerre. – mi a baj?
- Baj?! Semmi. Csak tudjátok… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert apu közbeszólt.
- Kiskutyát szeretne.
- Igen – pirultam el.
- Hát, nem tudom Nessie. Tudod eddig sose volt kutyánk, se az előtt hogy édesanyád vámpír lett volna, se előtte. És nem igazán tudjuk, hogy hogyan viszonyulna hozzánk a kutyus.
- Légysziiííííí, apu! Kérlek! Gondoskodom róla! Adok neki enni, inni, elviszem sétálni.
- Bella? Te mit gondolsz? – nézett apu kérdően anyura.
- Tudod, Edward, én nem bánnám. Sőt örülnék neki.
- Valóban?!
- Igen. Legalább normálisabbaknak tűnnénk majd.
- Megkérdezem a többieket – mondta apa, majd egy perc múlva visszajött. – a többieknek nincs kifogása ellene. Csak kissé emlékeztetni fogja őket Jacobra.
- Értem – mondtam és nekem is eszembe jutott régi kedvesem. Aztán Oli is. Majdnem eleredtek a könnyeim, de tartottam magam. – Akkor megkapom? – néztem apura nagy boci szemekkel.
- Oké, oké. – egyezett bele. – Mennyibe kerül?
- Öhm.. hát azt nem is néztem.
- 17 euró – lépett be kedvenc nagynéném.
- Oké, tessék, itt van 20 euró. A többiből azt veszel, amit akarsz.
- Szeretlek, apu! – öleltem meg. – és téged is anyu! Meg téged is Alice! – öleltem meg őket is.
- És mást is – jött be Jasper.
- Jazz, pssszt!
- Oké, oké! – nevetett.
- Renéesme Carlie Cullen! Ki az a Mark Cooper?
- Hát… tudod… - akartam mondani, de Alice félbeszakított.
- A leendő barátja. Emlékszel vasárnap vadászat közben mennyit gondolkodott rajta, hogy tetszik – e neki. Nah ő Mark. De nem figyelted a gondolatainkat? Nagyon sokat gondolhatott rá. Mondjuk most nem néztem a jövőt. Kivételesen.
- Ó, már emlékszem. És elhívott már a hallowen buliba?
- Még nem.
- Nyugi, jövő héten fogja elhívni. Még nincs elkésve semmi.
- Na, jó a többit nem akarom hallani. Inkább elmegyek tanulni.
- Menj csak. – mondta anyu.
Elmentem a szobámba, de nem tudtam a tananyagra koncentrálni. A nap többi része unalmasan telt. Leginkább az új kutyus nevén gondolkodtam. Sok név eszembe jutott, többek között a Patsy, Kafka, Ben, Piggy, Honey, Diamond és a Beth nevek is. Mondjuk, még azt se tudom fiú vagy lány kutyát adnak. Ezután elmentem fürdeni, aztán hamar elnyomott az álom.
Olaszországban voltam. Volterrában. Ott volt Oliver is egy másik lánnyal. Azt hiszem észrevett. Majd odafordult a másik lányhoz és azt kérdezte:
- Ő ki? Olyan ismerős, mintha nagyon régen ismertem volna.
- Ő az akinél voltál mielőtt elvesztetted az emlékezeted.
- de mikor Párizsban voltunk felsegítettem egy kislányt és mikor felemeltem, volt egy emlékképem, egy másik kislánnyal és az a lány nagyon hasonlított rá.
- Ugyan, kedvesem! Csak képzelődsz.
- Ha te mondod, Rosetta szívem.
- Oliver Summers, hát nem ismersz meg? Én vagyok az. Nessie. Renéesme Carlie Cullen. Párizsban találkoztunk, mikor újszülött voltál. – ekkor előtörtek a könnyeim melyek már régóta felszínre akartak törni. – hisz szerettük egymást! – a hangom szinte már hisztérikus volt.
- Az nem lehet. Én mindig itt éltem Volterrában. Rosetta - val. Talán egy küldetésemről ismerjük egymást.
- Nem. Oli. Nem. – zokogtam fel.
Mikor ismét kinyitottam a szememet ismét a szobámban és mindenki engem figyelt. Mindenki. Emmett, Rosalie, Alice, Jasper, Carlisle, Esme, Edward és Bella is. mind engem figyeltek.
- Renéesme, jól vagy? – kérdezte Carlisle.

/Eközben Volterrában, Oliver szemszöge/

- Hát ez meg mi volt? – néztem kérdőn Rosetta –ra.
- Én sem tudom. De szerintem nem jelent semmi jót. Gyere, menjünk vissza a kastélyba. Erről be kell számolnunk Aro – nak. – mondta kedvesem, majd elindultunk hazafelé.

/Nessie szemszöge/

- Nem tudom. – mondtam. A könnyek az egész arcomat elárasztották. – Nem érzem túl jól magam. Hány óra van?
- Hajnali három – mondta Rosalie.
- Renéesme, mi történt? – kérdezett ismét Carlisle.
- Nem tudom. Elaludtam, aztán egyszer csak ott voltam Volterrában, és ott volt Oliver is egy másik lánnyal… - a mondatot nem tudtam befejezni, mert zokogásban törtem ki.
- Jól van, nyugi drágám, nyugalom. – mondta anyu.
- Edward beszélhetnénk? – kérdezte Carl.
- Persze – mondta apa, majd kimentek.

/Carlisle szemszöge/

- Mi baja lehet, apa?
- Nem tudom, fiam, nem tudom. – mondtam.
- Vajon, hogy csinálta azt, hogy ott volt Volterrában?
- Fogalmam sincs. Háromszázhetven én alatt nem láttam ehhez foghatót.
- szerinted engedjem el iskolába?
- Ne. Inkább hadd pihenjen itthon. De a kiskutyát holnap elhozhatnád neki.
- Rendben. Na, menjünk vissza.

/Nessie szemszöge/

Csütörtökön és pénteken nem mentem iskolába. Csütörtök délután apu meglepetést hozott. A kiskutya volt az, amit meg akartam venni.
- Jaj, apu! Köszi! Köszi! Kösz!
- Ugyan már. Semmiség.
- Fiú vagy lány?
- Fiú. Mi lesz a neve?
- Legyen Patsy. Olyan aranyos vagy Patsy! – hajoltam le a kutyusomhoz.
A péntek nagyon lassan telt. Három órakor Phoebe felhívott. Elmondta mi volt a suliban és megkérdezte mikor megyek suliba, mert már Mark is keresett.
- Mark? És nem mondta mit akar?
- Nem azt nem mondta. Csak azt kérdezte mikor jössz suliba.
- Értem. Hétfőn megyek.
- Oké. Akkor majd találkozunk. Szia. Jobbulást!
- Szia.
A hétvége megint mintha vánszorgott volna. Szombaton elmentünk vadászni. Találtunk is egy két „jó falatot”. Azóta se volt olyan álmom, mint korábban. Szerencsére. Eléggé felzaklatott, pedig csak álom volt. Mondjuk, a vámpírokkal mikor nem történnek furcsaságok? Különleges képességek, mint például a gondolatolvasás, jövőbelátás. Vagy a többi. A szupererő, szuperhallás, gyorsaság. Aztán jellemző a hideg bőr is. Bár nem nálam. Vasárnap délután megtanultam. Alig vártam már a hétfőt.
Hülye óra. Legközelebb majd inkább a telefonomon húzom fel az ébresztőt. Végre étfő van. Kíváncsi vagyok mit akart Mark. Lementem, megettem a müzlimet, majd elindultam a suli felé.
Már ebédszünet van, de még mindig nem találkoztam Markkal. Mos lépett be az ebédlőbe és nekem integet.
- Nessie! Hahó! Szia! – integet eszeveszetten.
- Hello! – köszöntem én is.
- Meggyógyultál?
- Aha. Phoebe mondta, hogy kerestél.
- Ja. Kérdezhetek valamit?
- Persze. Mond csak. – mosolyogtam rá, majd a levegőt is visszafojtva figyeltem őt.

10. fejezet

/Mark szemszöge/

Már épp beléptem volna a terembe, amikor elkezdett rezegni a telefonom. Anya az.
-Szia –vettem fel.
-Szia, Mark. Tudom, hogy délután tanulni fogtok, de el kéne menned a húgodért.
-Miért? –kérdeztem.
-Dolgoznom kell sokáig. És tudod, hogy nem jön egyedül haza.
-Oké, elmegyek érte. Hányra?
-Fél ötre, a kis játszótéren fog várni –mondta és közbe becsöngettek.
-Most le kell tennem, kezdődik mindjárt az órám. Szia.
-Szia, kisfiam –elköszönt és már el is raktam és már indultam is az osztályba. Még mindig a kisfiának hív, pedig már egyáltalán nem vagyok kicsi. Ezen gondolkodtam, amíg leültem a helyemre és előpakoltam a felszerelésemet. Most már minden féleképpen beszélnem kell Nessie –vel, talán lesz kedve elkísérni. De több időm már nem volt ezen, mert a tanár megérkezett.

Az óra irtó unalmasan telt. Egyáltalán nem érdekel a föci és még hozzá egy unalmas anyagrészt is veszünk. Kicsöngetés után összeszedtem a cuccomat és elindultam a következő óra helyszíne felé, amikor találkoztam vele.

/Nessie szemszöge/

-Miért Jasper hozott suliba? –kérdezte Phoebe, miközben Mark –ot kerestük.
-Mert elaludtam és csak Jasper volt csak otthon.
-Értem. Hé, Ness. Egyáltalán tudod, hogy hol lesz az órája?
-Hát, nem igazán.
-Na, ez az, menjünk inkább, mert elkésünk matekról –vette gyorsabbra a tempót barátnőm. Utána mentem, de nagyon érdekelt, hogy miért akart velem beszélni.
Amikor beléptünk a terembe, már mindenki elfoglalta a helyét és beszélgettek, vagy valaki éppen tanult. Ennyivel szerencsésebb voltam én a vámpír memóriámmal. Matekon csak a feladatokra figyeltem, nem szabad mindig elkalandoznom.
-Phoebe, menj csak a biosz terembe, hamarosan megyek utánad –mondtam óra után, miközben jöttünk ki a teremből.
-Oké, de siess –figyelmeztetett. Épp ellenkező irányba indultam el, mint ő.

Egyenesen Mark illatát követve. Hamarosan meg is találtam őt, szembe jött velem.
-Szia, Mark. Phoebe mondta, hogy kerestél –léptem elé.
-Szia. Igen, a délutáni tanulásról lenne szó.
-Oké, mi van vele?
-Fél ötre el kell mennem a húgomért, –vett egy mély levegőt közben –és azt szeretném kérdezni, hogy nem lenne kedved eljönni velem?
-Végülis mért ne. Elmegyek, de ha most nem haragszol, nekem mennem kell órára –mondtam, mert éreztem, hogy hamarosan valaki hívni fog.
-Akkor órák után a könyvtárban, szia.
-Szia –és már el is mentem onnan, amint messze kerültem tőle a megérzésem beigazolódott. Megcsörrent a telefonom. Ki más lett volna, mint kedves nagynéném, Alice.
-Igen Alice? Miért hívtál? –kérdeztem, miközben még mindig a terem felé igyekeztem.
-Szia, Nessie drága. Nem úgy volt, hogy délután tanultok, nem sétálni mentek.
-Tudod, Alice, néha már kezd zavaró lenni, hogy látod az én jövőmet is –mondtam.
-Ha a jövőbelátás ennyire zavar, mit szólsz a gondolatolvasáshoz? De, nem ezért hívtalak.
-Akkor miért? –kérdeztem kíváncsian.
-Készülj fel egy kis könyörgésre, mikor haza érsz.
-Miért? –értetlenkedtem. – Ne legyél ilyen, légy szíves mondd el –kérleltem őt.
-Kezdődik az órád, szia –és már le is rakta a telefont. Mérgelődtem még, amikor beléptem az osztályba és leültem Phoeb mellé.
-Mi történt? –kérdezte felém fordulva. – Csak nem lefújta a korrepetálást?
-Nem, de hogy, csak beszéltem Alice –szel.
-És?
-Csak célozgatott és nem mondott semmi konkrét dolgot, ez annyira zavaró –befejeztem és már be is lépett a tanár.

Nap lassan, unalmasan telt. Egyedül indultam a könyvtárba, ahol már Mark várt rám. A tegnapi helyünkön ült és a töri könyvet bújta.
-Szia –ültem le szembe vele.
-Oh, szia, észre sem vettelek –mondta lesütött szemekkel.
-Senki sem szokott, túl halkan közlekedek. De álljunk is neki –ajánlottam.
-Könnyebben tudnál magyarázni, ha ideülnél mellém, nem?
-Végülis igazad van –értettem egyet vele.
Nem akartam sokat elmagyarázni neki, hogy ne kelljen annyira sokat tanulnia. Így is négy fejezetet magyaráztam el neki a két óra alatt.
-Szerintem mára fejezzük be, mert már négy óra van –mondtam Mark –nak, aki még mindig a füzet és a könyv fölött görnyedt. – El kell indulnunk a tesódért, nem?
-De –mondta és belepakolta a táskájába a könyveit. –Indulhatunk? –nézett kérdőn felém.
-Persze –mondtam és együtt elindultunk ki a könyvtárból.

Éppen időben értünk a játszótérre, ahol meg is pillantottam Mark testvérét, aki a hintában ült.
-Dia! –integetett neki. –Gyere.
-Szia –futott elénk a kislány.
-Remélem nem vártál sokat.
-Nem rég jöttem ki én is –mondta miközben engem figyelt.
-Dia, ő itt Nessie –mutatott felém. –Nessie, ő a kis húgom, Diana.
-Szia –integettem neki.
-Szia –köszönt ő is, kicsit zavartan.
-Szerintem indulhatunk. Elkísérsz egy darabig minket?
-Igen, mert én is arra megyek, mint ti –mondtam és együtt elindultunk vissza a suli felé. Hirtelen megtorpantam egy állatkereskedés előtt. –Jaj, de aranyos - guggoltam le a fehér kiskutya elé. – Sziasztok, –köszöntem el tőlük. –Mark majd holnap találkozunk.
-Rendben, szia –köszöntek egyszerre. Már rájöttem, mire is gondolt Alice, amikor azt mondta, hogy készüljek fel a könyörgésre. Annyira aranyos, mindenféleképpen ki fogom könyörögni őt. Felálltam és már rohantam is haza, hogy meggyőzzem anyáékat róla.

9. fejezet

/Mark szemszöge/

-Megjöttem! – kiabáltam anyunak.
-Szia, Mark! – jött oda a húgom.
-Szia, Diana! – kaptam ölembe kishúgom.
-Na, milyen volt az új suli? – jött oda anyu.
-Azt hiszem, ha azt mondom, hogy fantasztikus, akkor nem túlzok.
-Na! Csak nem lány van a dologban.
-Hát… öhm… - nevettem el magam, mert hát tényleg lány volt a dologban. – De.
-És hogy hívják? – érdeklődött kíváncsian anyu.
-Hát… azt elfelejtettem megkérdezni tőle – ó a francba! Ezt tényleg elfelejtettem. – majd holnap megkérdezem. – ígértem meg anyunak és magamnak is.
-Rendben. Miatta jöttél ilyen későn haza?
-Aha. Segített házit csinálni, meg holnap is ilyen körül érek majd haza, mert segít felzárkóznom angol történelemből.
-Rendes lány lehet.
-Az is.
-Na, menj ott a vacsora az asztalon.
-Oké. Kösz.

Megettem a vacsit, aztán felmentem a szobámba tanulni. A bioszt már megtanultam, de átnéztem még egyszer. A föcivel több gondom volt. Utálom, így tovább tart megtanulni. Aztán elmentem fürdeni. Mikor végeztem, bementem a szobámba és *bekapcsoltam az Slipknot CD-t. Miközben hallgattam csak az a lány járt a fejemben. Olyan gyönyörű mosolya van! Ezzel a gondolattal aludtam el, és reggel ezzel keltem.

/ Nessie szemszöge/

Hát, igen. Amint végeztem a vacsival, jött is Alice hogy kifaggasson.
-Nos, milyen az új fiú?
-Aranyos, kedves, és nagyon jól néz ki.
-Hogy hívják? - érdeklődött Alice. – ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni.
-Mark Cooper – nek hívják. Amint láttad angol törin előttünk ül. És médián is velünk van.
-Na és mibe volt? – kérdezte nagynéném.
-Abban a ruhában, amiben láttad.
-És ki az a Melissa?
-Csak egy csaj a 10/c – ből. Phoebe ismeri. Én nem igazán.
-Értem. Milyen a mosolya? Hasonlít… tudod… Oli - éra?
-Nem tudom. Így még sose néztem meg a mosolyát. De az tuti, hogy nagyon elbűvölően tud mosolyogni – pirultam el.
-Na, jó. Gondolom holnap is későn jössz majd meg. Jó mulatást! De tanulni se felejts el!
-Alice! A vámpírmemória csodákra képes! – mondtam és együtt nevettünk a poénomon.

Felmentem a szobámba és előkészítettem a jegyzeteimet a polgárháborúról. Nem is volt olyan sok. Csak négy A/4 – es oldal. Elpakoltam a táskámat, és megpróbáltam tanulni. Tegnap azért nem tudtam, mert csak az „új fiú” járt az eszemben. Most is azért. Csak tegnap még nem tudtam, hogy hogyan néz ki. Most viszont csak a mosolyát látom, ha behunyom a szemem. Na, jó. Határoztam el magam. Egyszer elolvasom a bioszt és a földrajzot. A matekházit már Phoebe – ékkel megcsináltam. Elmentem fürdeni, de most a szokásoshoz képest is nagyon sokáig voltam benn. Csak beleültem a fürdőkádba és lemerültem. A víz simogatta az arcom. Fürdés közben vannak a legjobb gondolataim. Most is eszembe jutott két ilyen idézet. Az egyik ez volt: „Nem szabad félned a kudarctól. Játszd végig a játékot.” Ez teljes mértékben nekem való idézet. Most is ez van. Végig kell mennem mindenen. Az úton, amit nekem jelöltek ki. Ha van ilyen, persze. A másik pedig: „Nem tudhatod, hogy az élet erősebb vagy a halál. De a szerelem mindkettőnél erősebb.” Vajon mikor fog meghívni Mark a bálba? Holnap kedd van. Egy nap ismeretség után biztos nem fog elhívni. Újra lebuktam a víz alá. Kopogtak a fürdő ajtaján. Feljöttem a felszínre. Még elég sok hab volt a felszínen. Oké. Jöhet, aki kint van. Újra kopogtak. Beleszippantottam a levegőbe és anyu illatát éreztem az ajtóból.
-Gyere be, anyu!
Nyílt az ajtó és anyu bejött.
-Szia, Ness!
-Szia. Miért jöttél?
-Nem tudom. Csak valami azt súgta, hogy jöjjek be hozzád.
-Értem.
-Mióta vagy a fürdőben?
-Mennyi az idő?
-Tíz perc múlva kilenc.
-Akkor… - gyors egy kis fejszámolást végeztem. – két órája lesz tíz perc múlva.
-Ideje lenne kikászálódnod, ifjú hölgy.
-Oké. Mindjárt.

Aztán kiment. Az a tíz perc már mindegy. Újra lebuktam és megmostam a hajamat is. Remélem holnap sikerül lenyűgöznöm Mark – ot. Kimentem a fürdőből, hatalmas gőzt hagyva magam után. Bementem a szobámba, és bekapcsoltam apu CD – jét. Sokáig fenn maradtam. Kétszer is újra kellett indítanom a CD – t, de végül elaludtam. Reggel arra ébredtem, hogy valaki, akinek nagyon Emmett illata van, ugrál rajtam. A fejemre húztam a takarót, és kiszóltam alóla.
-Emmett, fejezd be! Hagyj aludni! Csak még fél órát!
-Nem, nem Nessie. Nem késhetsz el a suliból.
-Amúgy meg miért nem csörög az órám?
-Hát, igen. Azt egy kicsikét összetörtem.
-Összetörted?! De hisz azt Oli – tól kaptam. Em, nem hiszlek el! Olyan szemét vagy néha! – mondtam és már majdnem a sírás határán voltam.
-Bocsáss meg Nessie –ke! Én most tényleg nem akadtam. – mondta és a szeme valóban ezt tükrözte.
-Jó, bocsi, Em. – mondtam, visszazökkenve a normálisba. - Csak tudod, nagyon szerettem ezt az órát. Oli vette és nem tudom, hogy látom – e még valaha.
-Tudom, Ness, tudom! És nagyon sajnálom az órát és Oli – t is.
-Szent a béke? – kérdeztem, mert most biztos voltam benne, hogy Em ma és holnap sem fog piszkálni.
-Persze. Csütörtök estig. – mondta most már röhögve.
-Na, tünés kifelé! Ha nem akarok elkésni, ideje lenne felöltöznöm!
-Oké, már itt se vagyok! – és eltűnt.

Végre megszabadultam tőle. De tényleg. El fogok késni!

/ Mark szemszöge/

Gyorsan felöltöztem, elpakoltam a kajámat, amit anyu odakészített az asztalra, aztán indultam is. Már fél hét. Hol lehet? De ott a barátnője. Hogy is hívják?... Ja, persze. Phoebe.
-Szia – léptem oda hozzá.
-Hello. Mizu?
-Semmi. Figyi, mikor jön a barátnőd, akivel tegnap voltál? Elfelejtettem megkérdezni, hogy, hogy hívják.
-Biztos Reneesme – ről beszélsz. Mindenki csak Nessie – nek, vagy Ness – nek hívja. De én is őt várom. Ma nem jött a busszal.
-Értem. Szólnál, ha megjön?
-Persze.
-Kösz.
-Nincs mit.
-Na, szia.
-Szia.

/ Nessie szemszöge/

Gyorsan odamentem a gardróbomhoz és elkezdtem kutakodni, hogy mit is vegyek fel. Fél hét van. Habár majd apu elvisz. Ha itthon van. Vagy valaki. A végére egy fekete pólónál és kardigánnál döntöttem egy egyszerű farmerral. Gyors megettem a müzlimet és szóltam.
-Ki van itthon?
-Csak én - Jött elő Jazz.
-Oké. Itt a kocsid vagy a motorod? Mond, hogy itt van, kérlek!
-Hát a mocim itt van. De miért?
-Elvinnél? Kicsit sokáig készülődtem és lekéstem az iskolabuszt.
-Persze. Van másik sisakom is. Indulhatunk?
-Aha. Csak fölfutok a cuccomért.
-Rendben.

Tíz perc alatt ott is voltunk a sulinál.
-Kösz, Jasper! Életet mentettél.
-Ohh, ugyan már. Szívesen máskor is. Délután később jössz majd igaz?
-Igen. Na, megyek. És még egyszer kösz.
-Nincs mit, máskor is.
-Na, szia.
-Szia. – mondta és már el is hajtott.

Ekkor észrevett Phoebe is.
-Ness, végre itt vagy! Már Mark is keresett.
-Komolyan?
-Most ment el az előbb.
Oké. Akkor keressük meg.

* http://www.youtube.com/watch?v=3dTo48hSLsw&feature=related

8. fejezet

Órákig keresünk valakit a sikátorban, de nem találtuk meg. Aztán Rosetta egy hotel felé vette az irányt, ahova mi állítólag bejelentkeztünk. A szoba nem volt nagy, sőt igen kicsi volt. Nekünk, vámpíroknak nem volt szükségünk alvásra, de nekem fontos volt a kényelem és ezt egy kicsi ágyon, ahol mellesleg nem egyedül fekszem lehetetlen elérni.
-Rose, most elmeséled a történeted?
-Mivel nem tudok mást csinálni, el.
-Király –ültem le elé a fotelbe.
-1950-ben születtem Hollandiában. Anyám meghalt a születésem után, apám pedig ezt nem bírta, így pár nap múlva ő is követte. Szüleimnek nem voltak rokonaik, ezért árvaházban nőttem fel. Később, amikor már betöltöttem a tizennyolcadik életévemet dolgozni mentem. Egy csoki gyárba. És egy hideg, téli este rám támadtak. Elvették az összes pénzem és az egyik férfi meg is szúrt egy késsel. De aztán jött Jamie és megharapott. Vele éltem addig, míg fel nem keresett a Volturi. Örömmel csatlakoztam hozzájuk, mert már unalmas volt vele a lét. Semmiben nem szenvedtem hiányt. Jamie tökéletes pár volt, abban az időben. De miután a Volturi –hez kerültem és megismertelek téged, el sem tudtam hinni, hogy Jamie -t mondtam a tökéletes páromnak. Mert te, még nála is tökéletesebb vagy, de akkor minden megváltozott, amikor egyedül mentél a küldetést teljesíteni.
-Akkor ez azt jelenti, hogy te meg én… szóval tudod.
-Jártunk, de semmi több.
-Értem… nekem most el kell mennem, vadászni –mondtam, felkaptam magamra a kabátomat és elindultam az ajtó felé.
-Várj, még nem mehetsz, a végén még felismernek.
-Nézd, már nem –mutattam az ablak felé, és amikor odanézett már ki is léptem a szobából.
Alkonyatig egy közeli erdőben voltam és levadásztam pár vadat és visszamentem a hotelba, ahol Rosetta várt. Szó nélkül indultunk megkeresni a cél személyt. Egy klub előtt meg is találtuk, amikor egy emberből táplálkozott. Odaugrottam mellé és letéptem róla.
-Ő az, akit kerestünk –sétált mellém Rosetta.
-És most?
-Hát meg kell ölnünk. Túl sokat gyilkolt itt, az emberek hamarosan gyanakodni kezdenek.
-Akkor kezdjük- mondtam és együtt széttéptük és elégettük az ismeretlen vámpír darabjait.
-Itt van egy klub, menj be, lazulj el egy kicsit, én is megyek mindjárt utánad
-Biztos? –fordultam felé.
-Igen –hallgattam rá és bementem. Ahogy láttam a hangulat meg volt. A banda elég jó zenéket játszott, de az énekes nem énekelt jól.

/Rosetta szemszöge/

Annak a lánynak a vére csak úgy hívogatott magához. Még nem halt meg, de már alig élt. Oli –t beküldtem a klubba, nem akartam, hogy végignézze, ahogy megölök egy embert. De muszáj volt innom, már több mint négy napja nem vadásztam szükségem volt rá. Miután végeztem bementem Oliver után. Az együttes épp szünetet tartott és velük beszélgetett. Nyugodtan sétáltam oda hozzájuk.

/Oliver szemszöge/

A színpad előtt álltam és hallgattam őket, amikor a gitáros észrevett bejelentette, hogy egy kis szünet következik.
-Oli, haver –jött felém ölelésre tárt karokkal. Megöleltem. – Neked nem a kis barátnődnél kellene lenned Amerikában?
-Amerikában? –csodálkoztam, mért kellene nekem Amerikában lennem, mikor a barátnőm itt van velem. Vagyis azt hiszem, hogy ő a barátnőm.
-Ian, nem kell ennyire lerohanni. Örüljünk, hogy újra találkoztunk vele –mondta a másik srác. Tehát, akit megöleltem Ian –nek hívják és a legjobb barátom volt, - gondolom – amikor még ember voltam.
-Sziasztok –köszönt mosolyogva Rosetta.
-Ejha, ő a barátnőd?
-Igen, a nevem Rosetta.
-Szia, az én nevem Ian, a többiek nem fontosak –nevetett a srác. –Nem ám ő –mutatott az énekesre- Peter, de csak Pet.
-Hello –intett Rose felé.
-Aztán a dobos, Michel.
-Szia, szivi –mosolygott ő is.
-Nyugi, haver nem kell komolyan venni –ezt már nekem mondta.
-És a szintetizátor mögött pedig, Daniel foglal helyett.
- Üdv újra itt Oli.
-Oli, a csajszika tudja, hogy milyen jó zenéket ihletett?
-Komolyan? –nézett rám kérdően.
-Az már régen volt –mondtam.
-Gyere, énekeld el az egyiket.
-Az én kedvemért, édes.
-Na, jó –adtam be a derekam – de nem emlékszem már a szövegre.
-Tessék, nézd át gyorsan – a vámpírmemóriának hála megjegyeztem az egészet és felmentem velük a színpadra.
-Figyelem, egy régi bandatag fogja elénekelni egy régi számunkat, amit a kedvesének írt –jelentette be Ian és a tömeg sikítozott, amikor meglátott engem.

/Nessie szemszöge/

-Akkor emberkék jövő hétre írjatok egy három oldalas esszét az angliai polgárháborúról.
-Remek –dünnyögött mellettem Phoebe. –Ness, úgy segítesz?
-Persze, délután üljünk be könyvtárba. Otthon nem tudnánk tanulni.
-Rendben, na, menjünk médiára.
-Remélhetőleg nem valami unalmas filmet fog behozni Mrs. Lovegood.
-Elnézést, az előbb hallottam, hogy te jó vagy történelemből –fordult felém az új fiú.
-Hát, fogjuk rá.
-Kérhetek egy kis szívességet? Mert mi ezt egyáltalán nem vettük és semmit sem értek belőle.
-Csak csütörtökön lesz óránk, ha neked megfelel, akkor holnap délután korrepetálhatlak.
-Azt örömmel venném.
-Mi lesz a következő órád? –kérdezte Phoebe.
-Azt hiszem nekem is média.
-Akkor jöhetsz velünk is, de menjünk gyorsan, a tanárnő nem szereti a későket –mosolyogtam. És már siettünk is a második emeleti osztályba.
A könyvtárban megtanultunk és segítettem barátnőmnek megírni, azt a fránya esszét. Este hat volt mire haza értem.
-Megjöttem –mondtam alaphangon, hiszen anyuék úgyis meghallják.
-Szia, kicsim. Milyen volt a suli? És főleg az új srác?
-A suli dög unalom volt, de a srác nagyon is helyes.
-A neve? Jaj, kicsim, ne kelljen, mindent kihúzom belőled. Nyugi, apád nincs itthon, elmesélheted.
-Mark –nak hívják. És irtó aranyos. Segítenem kell neki pár tantárgyból, szóval holnap is későn érek haza.
-Rendben, de gyere kész a vacsora, a kedvencedet csináltam.
-Somlói galuskát?
-Igen –bólogatott.
-De ugye dió nélkül?
-Ahogy mindig.
-Szeretlek anyu –öleltem meg.
-Én is kicsim, de siess. Még Alice is ki akar faggatni.
-Lefárasztják az ember lányát –sóhajtottam. És elmentem vacsizni.

7. fejezet

/Oliver szemszöge/
Már két napja, hogy magamhoz tértem, de eddig semmi érdekeset nem csináltunk csak a hatalmas palotát mutatta végig Rosetta.
-Gyere, mutatok valamit –húzott maga után.
-O-o-okkééé –engedtem magam. Egy hatalmas udvarra vitt ki. –Miért jöttünk ide?
-Tudod, te igazán erős harcos voltál, d mivel törölték az emlékeidet nem emlékezhetsz rá. És most Aro –tól azt a feladatot kaptuk, hogy képezzünk ki újra.
-Hogy-hogy képezzetek ki újra?
-Hát Félix -nek és nekem kell ebben segíteni –és Félix már jött is felénk.
-De nem úgy volt, hogy csak egy hét múlva kezdjük? –kérdezte Félix.
-Eredetileg, de van egy feladat, amit nekünk kellene megoldanunk.
-És mikor indulnánk?
-Jövő hét végén.
-És addig fel tudtok készíteni? –kérdeztem most már én.
-Menni fog, de akkor nagyon sokat kell gyakorolnunk.
-Bármikor –mondtam.
-Akkor elég a fecsegésből. Kezdjük – mondta Rose és távolabb ugrott támadó állásba. –Támadj nagyfiú –hívott az újával.
-Oké –mondtam és megtámadtam, de nem jártam sikerrel és rögtön leterített a földre.
-Figyelj! Megmutatjuk Félix –szel - úgy csináltam, ahogy mondta, figyeltem. Minden egyes mozdulatukat alaposan megjegyeztem. egyikük sem tudott felülkerekedni a másikon, így inkább abbahagyták a bemutatót. –Na, most te jössz.
-Rendben –és újra rátámadtam. Még órákig gyakoroltunk kint, egyszer Rosetta –val, egyszer pedig Félix –szel.


A napok gyorsan leteltek. Már az utazás előtti nap volt. Vasárnap. Rosetta és Félix mindenre megtanítottak. Tökéletes harcoltam puszta kézzel, már Félix –et is sikerült párszor legyőznöm. Rose megtanította a kardok, kések használatát. Abban viszont nem voltam olyan profi, mint Rosetta. Őt sehogy sem tudtam legyőzni.
-Jó voltál, és egyre jobb leszel –mondta az egyik edzés után.
-A nyomodba sem érek.

/Rosette szemszöge/

-A legjobbtól tanultam –mosolyogtam rá.
-Kitől? Nekem is tőle kéne tanulnom.
-Tőled tanultam, még régen mielőtt elmentél volna –hazudtam neki, hiszen még soha nem találkoztunk az előtt. De az előző válaszom igaz volt. Tényleg a legjobbtól tanultam. Japánban Furusaki mestertől.
-Mindenre megtanítottatok, de nekem is van különleges képességem, nem?
-Igen, neked is van.
-Akkor azt eddig miért nem használtam?
-Mert igazán könnyű kezelni, egy nap alatt megtanulod. De kezdjük neki. El tudsz törölni érzéseket, és a helyükbe másokat tudsz helyezni. Próbáld meg rajtam, én most utállak. Változtasd meg ezt az érzést –mondtam neki.
-Nem megy.
-Koncentrálj jobban –utasítottam. Három óra gyakorlás után teljesen tudta már irányítani a képességét. –Nagyon jó, látod mondtam, hogy könnyen megtanulod irányítani.
-Igazad volt.
-Nézd, alkonyodik. Van kedved megnézni a várost? Már régen nem láttad.
-Jó ötlet. De előtte felmegyek átöltözni. Rám férne –végig néztem rajta és utána magamon is.
-Igen, meg rám is –mosolyogtam. Akkor tíz perc múlva a nagykapunál.
-Rendben –válaszolta és már rohant is a szobája felé.

/Oliver szemszöge/

A város gyönyörű volt. El sem tudtam hinni, hogy itt éltem és én ezt elfelejtettem. Bár volt egy furcsa érzésem, miszerint még sohasem jártam itt. Ezt az ötletet azonnal elvetettem, hiszen Rosetta szerint itt éltem velük, és a megérzésem szerint ő nem hazudna nekem.
-Ez a Santa Maria Assunta katedrális. Nekem nem nagyon tetszik, de ha már körbe nézünk, akkor ezt is látni kell.
-Igazad van, bevallom, nekem sem tetszik.
-Akkor hagyjuk is itt és menjünk tovább.
-Ez a Medicean erőd… Ez a Palazzo dei Priori… vagyis az óratorony. Gyönyörű nem? Egész Volterra -ban ez a kedvenc helyem –mondta Rose. Ez a hely gyönyörű volt.
-Ideje visszamennünk. Aro még mondani szeretne valamit.
-Rendben. Rosetta hova megyünk?
-Hát vissza kastélyba.
-Nem. Holnap hova megyünk?
-Jah, Párizsba.

A vissza úton nem is szóltunk egymáshoz, csak csöndben mentünk egymás mellett. Bementünk a nagy terembe, ahol Aro és a többiek mosolyogva fogattak minket.
-Hogy tetszik a város? Jó újra itthon lenni?
-Igen, de még nem emlékszem semmire, majd, talán ha elég sok időt itt töltöttem. De a város attól még meseszép.
-Ezt örömmel hallom. Rosetta és Félix is megdicsértek, hogy milyen gyorsan tanultál. Most pedig gyere közelebb, kérlek.
-Igen is –válaszoltam és közelebb léptem.
-Térdelj le! –adta az utasítást felém. –Jane! –fordult az említett felé. Jane egy fekete-vörös köpenyt hozott oda hozzánk és átnyújtotta Aro –nak.
-Mostantól már te is közénk tartozol, újra –terítette rám a köpenyt. –Most pedig állj fel! –követtem a parancsát. –Rosetta kedves, ideje indulnotok.
-Azonnal, uram –válaszolta a lány és elindult az ajtó felé, közben magára kanyarította ő is a köpenyét. Együtt vettük kezdetét első utunknak –azok kivételével, amikre nem emlékszem – és futottunk együtt az éjszakába.
-Rosetta, versenyezzünk –mondtam miután elhagytuk Volterra falait.
-Meddig?
-Egészen Párizsig –válaszoltam a kérdésére.
-Biztos vagy benne? Kétlem, hogy le tudnál győzni.
-Azt majd meglátjuk. Háromra indulunk.
-Rendben. –Három –üvöltöttem és már el is sprinteltem mellette.

Négy nap múlva láttam meg Párizst. Az Eiffel torony volt a cél és már oda is értem volna hozzá, amikor egy kislány esett el előttem. Megálltam és gyalog mentem közelebb hozzá.
- Nyertem! –kiabálta Rose a torony lábánál, de nem törődtem vele, csak kislányt figyeltem.
-Ne sírjál –emeltem fel a földről az ölembe. Hirtelen egy kép villant be, ahol egy hasonló kislányt tartok az ölembe és Ő a nyakamba csimpaszkodik. Lehorzsolta a térdecskéit és egy-egy kis csepp vér buggyant ki a sebből. Lepusziltam a vért róla és rá mosolyogtam. –Most már minden rendben lesz. Hol van a mamád? –kérdeztem tőle
-Ott jön –mutatott keleti irányba.
-Jaj, kicsim, hova futottál?
-A lufikhoz – mutatott a kis bolt elé.
-Köszönöm –nyújtotta a kezét, hogy átveszi a kislányát és én örömmel adtam át neki.
-Szívesen –és már indultam is Rosetta felé.
-Mi volt ez?
-Csak megvigasztaltam a lányt.
-Azt láttam, de nem értem miért.
-Hasonlított valakire, akit ismerek.
-Honnan veszed, hogy hasonlít valakire? Ugyanazokat ismerjük, de nekem nem tűnik ismerősnek.
-Volt egy emlékképem.
-Tényleg? Hol játszódott?
-Itt, Párizsban –válaszoltam és Rosetta maga elé meredt. –Hogy változtam át?
-Tomnak ide kellett jönnie egy újszülött vámpír miatt, már a halálodon voltál, amikor megtalált a sikátorban és megharapott. Ezek után hozott magával hozzánk.
-Itt éltem Párizsban?
-Amíg ember voltál, igen. De menjünk, keressük meg azt, akiért idejöttünk.
-Várj, te mindent tudsz rólam, de én rólad semmit. Mesélj magadról.
-Fogok, miután elvégeztük a feladatunkat –mondta és belevetette magát az éjszakai vadászatba.

6. fejezet

/Bella szemszöge/
Utálom, ha Emmett valami fogadást nyer. Mindig mi szívjuk meg. Ott álltunk egy szál fehérneműben, Emmett kezében pedig ott volt a kamera.
- Gyerünk, fiatalok! Mire vártok? Tapsra?
- Jaj, Em! fogd már be!
- Akkor elkezditek végre?
- Oké, oké.
Hirtelen kéjes vágy töltött el. Már nem érdekelt, hogy Emmett is ott van. Már nem érdekelt senki és semmi, csak Edward. És az ő hibátlan teste. Rávetettem magam, akárcsak a hiúz az áldozatára. Ez a vágy átragadhatott rá is, mert viszonozta közeledésemet. Szerettem volna, ha nincs ott Emmett a kamerával. De hát a fogadás, az fogadás. Testem minden egyes porcikáját étjárta a kéjes vágy. Kedvesem magáévá akart tenni. Emmett és Jasper pedig úgy egy hónapig ezt a kis „házi pornót” fogják nézni. De nem érdekel. semmi más nem érdekelt, csak az, hogy Edward és én eggyé váljunk, és újra magamban érezhessem őt. A világ megszűnt létezni. Csak Edward létezett. Csak ő és senki más.
- Na, skacok! Elég a mulatozásból! – röhögött Emmett. – Haza kéne menni! Nektek van egy lányotok is, ha nem zavarna!
- Jó, de le is kéne tusolnunk! – mondtam még mindig Edwardon feküdve.
- Ott a patak. Egy. Kettő. Ugrás!
- Ha-ha Emmett! Ha-ha! – álltunk fel kedvesemmel.
- Ugrunk, kicsim? – kérdezte férjem, a kedvenc mosolyom kíséretében.
- Miért? Ugorjunk? – kérdeztem, de a válaszát már nem vártam meg. Már futottam is a patak felé.
Hallottam, hogy párom jön utánam. Tizenegyre haza is értünk. Emmett már akkor hazaért. Nem is bánom, hogy nem velünk jött. Kislányom is aludt már. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg, miről álmodik. Álmában Oli jelent meg. Ott voltak a rétünkön és jött a Volturi. A következő kép egy arc nélküli fiú, aki elhívja a bálba. Ha tudtam volna sírni, most biztos eleredtek volna a könnyeim.
/Nessie szemszöge/

Végre szombat van. Mehetünk vásárolni. Anya, Rose és Alice is jöttek. Nagyon sok ruhát végignéztünk, de délután háromra már csak kettő maradt versenyben. Egy fekete koktélruha és egy rózsaszín. De a feketénél maradtam. Utána csak vásárolgattunk. Anyu és Rose ugyanolyanruhát vettek, egy kék egybe részes szoknyát. Alice úgy tizennyolc „alkalmi” ruhát vett magának anyunak és Rose –nak. Este nyolcra értünk haza. Emmett és Jazz kint vártak minket. Majd ezt mondták anyunak:
- Bella, nagyon jó kis film lett. A férjeddel nem tervezitek egy újabb forgatását?
- Bocsika, fiúk, de egy jó ideig le kell mondanotok erről!
- De kár! Pedig tényleg jó kis film volt! – mondta Jazz.
- Oké, fiúk. De inkább vigyétek be az új ruhákat!
- Oké, oké.
Bevitték a ruhákat. Az „alkalmi” ruhákat viszont Alice – ék vitték be és pakolták el. Én bementem a szobámba és bekapcsoltam a Paramore CD – t. Ezen el is aludtam. Másnap reggel hét órakor ébredtem fel. Lementem és ettem egy kis müzlit. Mára volt megbeszélve egy családi vadászat. Délelőtt megpróbáltam tanulni, de csak az új fiú és Oli járt az eszemben. Vajon hasonlít majd Oli – ra? Vajon ugyanolyan szeme lesz, mint Oli – nak volt, mielőtt vámpír lett? Szeretném kicsit előrébb tekerni az időt. Vajon milyen magas lesz? És a neve? Vajon hogy fogják hívni? Peter? Robert? Jackson? Erick? Jaj, bárcsak már holnap lenne! Addig gondolkodtam ezen, amíg apu be nem jött, hogy indulunk vadászni. Elmentünk a közeli erdőbe. Ott találkoztunk egy grizzly – vel és két fekete medvével is. Egy két őzet és szarvast is elfogyasztottunk. De most valahogy, most még a fekete medvének sem volt olyan jó zamata, mit szokott lenni. De most biztos azért volt, mert már nagyon vártam a holnapot. Igen. Holnap végre megismerhetem azt a rejtélyes idegent, aki majd elvisz a hallowen bálba. Addig még két hét van. Vajon tetszem majd neki? És ő tetszik majd nekem? Apa zökkentett ki a gondolatmenetemből:
- Nessie! Miért ne tetszenél neki?! Hisz gyönyörű vagy!
- Komolyan így gondolod? – kérdeztem meglepetten.
- Hát persze, te butus!
- Köszi, apa!
- Ness! Igaza van apádnak! Tényleg nagyon szép vagy! – mondta Rosalie.
- Így van! – közölte velem Em, Jazz és Alice.
- Bizony ám! – helyeselt anyu.
- Gyönyörű vagy! – mondta Esme és Carlisle is.
- Jaj, annyira köszönöm nektek! – fakadtam ki. – Ti vagytok a legjobb család, akit valaha is el tudnék képzelni!
- Bármit azért, hogy mosolyogni lássunk! – mondta anyu.
- És lássuk azt, ahogy elpirulsz, mint régen Bella. Emlékszel hugi? – kérdezte Em. De igaza volt. Ilyenkor mindig elpirultam.
- Emmett! Kérlek! Csak most ne! – kérlelte anyu.
- Hmm?? – néztem rájuk kérdőn.
- Majd egyszer elmondom. – ígérte anyukám.
- Oké.
A nap többi része unalmasan telt. Este apu CD – jén aludtam el.
Végre hétfő van! Ezzel a gondolattal keltem fel. Most milyen ruhát vegyek fel? Ez volt a második. Kiugrottam az ágyból és szaladtam lefelé. Lecsúsztam a korláton, úgy ahogy a filmekben szoktak. Még sose csináltam ilyet, de nagyon klassz volt. A müzlim az asztalon állt. Se anyu, se apu nem volt lent. Alice hívta a rögzítőt. Az üzenet ez volt:
„Kicsi Ness!
A fiú fekete-szürke csíkos kardigánban
lesz. Alatta szürke pólóval. És nagy fekete
Szemei lesznek. Szerintem, valami kéket
Vegyél fel.
Puszi: Alice”
Hálás voltam Alice – nek ezért az apró infóért. Na, jó. Nem is olyan apró. De örültem, hogy elmondta. Így a választási lehetőség, hogy milyen felsőt vegyek fel, elég sokkal lecsökkent. Kék, egyszerű és hosszú ujjú. Egy csőnacival és egy tornacipővel. Anyu se nagyon szerette a magas sarkút. Én sem. Kardigán is kell. Egy fekete. A mintája pedig milyen legyen? Lila vagy arany? Talán az arany jobban megy a kékhez. Mire felöltöztem, már indulnom is kellett a suliba. Negyedik órám volt angol történelem. Ilyenkor szokott az idő vánszorogni. Az első óra matek volt. Jó vagyok matekból, de most nem igazán tudtam figyelni. Második ének volt. Néha nagyon tudom utálni ezt az órát. A harmadik angol irodalom volt. Nem volt türelmem a versekhez. Majd jött az ebédszünet. Eddig szerettem az ebédszünetet. Phoebe – vel mindig végig röhögtük. De most nem tudtam figyelni arra, amit mond. Ezt ő is észrevette.
- Figyelj, Ness! Hahó! Föld hívja Nessie – t!
- Jaj, bocs! Csak elgondolkodtam. Mit is mondtál?
- Csak azt kérdeztem, hogy szerinted helyes lesz-e az új fiú.
- Milyen új fiú? – adtam az ártatlant. Bár tudtam, hogy arról a fiúról beszél, akit Alice látott.
- Te még nem hallottad?
- Nem.
- Japán-angol srác. Melissa azt mondta, hogy nagyon aranyos.
- Ohh. Most kíváncsivá tettél. Lesz vele közös óránk? – Hát persze. Adtam meg magamnak a választ.
- Aha. Angol töri. Az a… ő…
- Negyedik – segítettem ki barátnőmet.
- Oké. Az most lesz. Siessünk, mert a végén még elkésünk.
Az osztályban leültünk a helyünkre, a harmadik padban, a középső padsorban. Becsengettek és akkor belépett, ő. Pontosan olyan ruhában, amit Alice leírt, de már meg tanultam bízni kedvenc nagynéném látomásaiban. Közben már Mr. Sandoz is beért az óra.
- Jó napot! Emberkék, új osztálytársatok érkezett –mutatott az új srácra.
- Sziasztok, a nevem Mark Cooper. Eddig Japánban éltem az édesapámmal, de mivel ő meghalt, ezért ideköltöztem anyához.
- Köszönjük Mr. Cooper. Ott fenn van is egy hely magának –mutatott az előttem lévő üres helyre.
- Sziasztok –köszönt nekünk mosolyogva.
- Szia –alig tudtam értelmesen visszaköszönni, annyira elbűvölt a mosolya.