12. fejezet

Nagyon sajnálom, hoyg ennyit kellett rá várni, de múlt héten nagyon beteg voltam és ezen a héten meg nagyon sokat kellett tanulnom. Remélem tetszeni fog.
Puszilunk Titeket Dóry és Bogíí

/Nessie szemszöge/

-Persze. Mond csak. – mosolyogtam rá, majd a levegőt visszafojtva figyeltem őt.

-Történelemből ugye bár dolgozatot fogunk írni és a segítségedre lenne szükségem. Szóval délután tanulhatnánk együtt? –kérdezte. Egyáltalán nem erre a kérdésre számítottam, de próbáltam jó képet vágni az egészhez. Legalább vele lehetek.
-Hát persze –feleltem mosolyogva. – Még lesz két órám, utána találkozzunk a könyvtárban.
-Ezer hála, nem is tudom, mi lenne velem nélküled.
-Ugyan semmiség, ha tudok, szívesen segítek –mondtam és közben már be is csöngettek. – Most mennem kell. Akkor majd a könyvtárban. Szia.
-Igen, szia –és már igyekeztem is az órámra.

Az órák iszonyat lassan teltek, –legalábbis számomra - és amint kicsöngettek már rohantam is a találkozóra. Mark még nem ért ide, ezért a szokásos helyünkre ültem. Előpakoltam a történelmet és a matekot. Amíg rá várakoztam megcsináltam pár feladatot a könyvből és átolvastam, amit előző vettek angoltörin.
-Szia –ült le mellém a hang gazdája.
-Hello –köszöntem mosolyogva.
-Látom elkezdted nélkülem – mutatott az előttem heverő töri könyvre.
-Éppen csak elolvastam, hogy tudjam miről is kell beszélnem neked.
-Hát akkor álljunk neki –javasolta Mark. A memóriámnak hála jól emlékeztem arra, amit olvastam. Próbáltam érthetően elmagyarázni neki az anyagot, még vázlatot is diktáltam neki és úgy láttam, hogy meg is értette.

-Köszönöm, hogy segítettél –mondta búcsúzáskor.
-Szívesen segítettem.
-Lenne még egy apró kérdésem –mondta és nekem azonnal felcsillant a szemem, de nem tápláltam nagy reményeket.
-Máskor is szívesen segítek –mondtam.
-Most nem erről lenne szó –tiltakozott.
-Akkor mégis miről? –kíváncsiskodtam.
-Lenne kedved eljönni velem a bálba? –hadarta el gyorsan a kérdést.
Örömmel, de nekem most már mennem kell. Majd még találkozunk – mondtam és búcsúzóul három puszit adtam neki. –Szia.
-Szia.

Siettem haza. Elújságolni nem kellett a hírt, mert Alice látta apa meg biztos kiolvasta a gondolataiból, anyához innen már szabad az út. De az egyetlen kiskutyám már hiányzott, remélem én is neki.
-Sziasztok, megjöttem –mondtam normális hangnemben. Patsy amint meghallotta a hangomat már rohant is lefelé a lépcsőn. Épp idejében értem elé, mert megbotlott és szépen le is gurult volna. – Csak óvatosan –emeltem fel és egy puszit nyomtam kis fejecskéjére. Felvettem az ölembe és a szobám felé vettem az irányt. Pont végeztem a házival, amikor Alice rontott be a szobába.
-Láttam, láttam –sikítozta.
-Tudom, hogy láttad. Anyuék hol vannak? –kérdeztem tőle
-Belláék elmentek vásárolni –mondta. – De te még el sem újságoltad barátnődnek a nagy hírt.
-Juj, tényleg. Köszönöm, hogy figyelmeztettél.
-Ugyan –mondta és már el is tűnt.

Felhívtam Phoebe –t. A harmadik csöngésre már fel is vette.
-Na, mi volt? –kérdezte.
-Neked is, szia –mérgelődtem, hogy még nem is köszön.
-Bocsi. Szia.
-Hát, meg van a párom a bálra.
-Komolyan? El sem hiszem, hogy meghívott –nagyon boldog volt, szinte biztos voltam benne, hogy ugrál örömében.
És neked meg van már, hogy kivel mész? –érdeklődtem én is.
-Engem délután Alex Monroe hívott meg.
-És ezt te csak halál nyugodtan mondod? Az a srác egy félisten.
-Éppen ez az. Mi van akkor, ha csak hülyeségből hívott meg? És amúgy is, semmi jó ruhám sincs.
-Majd péntek délután keresünk neked –mondtam, és közben hallottam az ajtó nyitódását. – De most mennem kell, el kell mesélnem Bellának is.
-Oké, majd találkozunk holnap –és már le is tette a telefont. Én meg rögtön lerohantam az emeletről.
-Anyu, apu –kiabáltam.
-Kicsim már tudjuk. Alice gondolatai csak úgy visítanak, hogy a kedvenc kis unokahúgát meghívták egy bálba.
-Tudod apa, ünneprontó vagy. Én akartam elmesélni.
-Sajnálom kicsim –ölelt meg anya. – De remélem, ez kicsit kiengesztel –és átnyújtott nekem egy táskát.Mi van benne?
-Nézd meg – mondta. Egy percet sem haboztam. A ruhámhoz illő cipő volt. –Köszönöm –ugrottam a nyakukba.

Az a pár nap nagyon hamar elröpült. Phoebe –nek is találtunk egy nagyon dögös, hozzá illő ruhát. Megbeszéltük a fiúkkal, hogy hozzám jöjjenek, mert barátnőm is nálam fog készülődni. Alice segítségével.

-Gyönyörűek vagytok mindketten –mondták hárman egyszerre.
-Köszönjük –pirult el barátnőm, mindentől zavarba jön, akárcsak én.
-Van még egy kis igazítani való rajtatok, addig Bella kinyitnád az ajtót?
-De hát még nem is csöngettek –tiltakozott Phoebe. Ő nem tudta, hogy Alice a jövőbe lát.
-De hamarosan fognak –és amint ez kimondta már csöngettek is.
-Megyek –kiabálta anya.
-Ez félelmetes –motyogta maga elé.
-Ez csak megérzés.
-Gyertek beljebb fiúk –invitálta be őket a házba anya. –Hozhatok valamit? Esetleg egy kis kólát?
-Köszönjük, elfogadjuk –mondták egyszerre.
-Ugye Edward nincs itt? –kérdeztem nagynénémtől, ha barátnőm itt van, nem szólíthatom apának.
-Emmették elráncigálták –felelte Rose.
-Készen vagytok mehettek is.
-Köszi, mindent –öleltem meg és két-két puszit nyomtam az arcukra. Együtt mentünk le a lépcsőn. A fiúk, amint megláttak minket letették a poharat és tátott szájjal figyeltek minket.
Gyönyörűek vagytok –mondták megint összhangban.Köszi –pirultunk el egyszerre mi is. –De ideje mennünk –folytattam. Felkaptuk a kabátunkat és már indultunk is. Mindketten kocsival jöttek értünk.
-Sziasztok –köszöntem el családomtól. Nem mondtak semmit csak integettek.