11. fejezet

Mikor hazaértem mindenki otthon volt. Még Carlisle is, pedig ő nyolc körül szokott csak megjönni. Köszöntem – alaphangon, aztán mentem keresni anyut és aput. Gyorsan meg is találtam őket.
- Sziasztok. Ugye nem zavartam meg semmit? – kérdeztem
- Szia – köszöntek egyszerre. – mi a baj?
- Baj?! Semmi. Csak tudjátok… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert apu közbeszólt.
- Kiskutyát szeretne.
- Igen – pirultam el.
- Hát, nem tudom Nessie. Tudod eddig sose volt kutyánk, se az előtt hogy édesanyád vámpír lett volna, se előtte. És nem igazán tudjuk, hogy hogyan viszonyulna hozzánk a kutyus.
- Légysziiííííí, apu! Kérlek! Gondoskodom róla! Adok neki enni, inni, elviszem sétálni.
- Bella? Te mit gondolsz? – nézett apu kérdően anyura.
- Tudod, Edward, én nem bánnám. Sőt örülnék neki.
- Valóban?!
- Igen. Legalább normálisabbaknak tűnnénk majd.
- Megkérdezem a többieket – mondta apa, majd egy perc múlva visszajött. – a többieknek nincs kifogása ellene. Csak kissé emlékeztetni fogja őket Jacobra.
- Értem – mondtam és nekem is eszembe jutott régi kedvesem. Aztán Oli is. Majdnem eleredtek a könnyeim, de tartottam magam. – Akkor megkapom? – néztem apura nagy boci szemekkel.
- Oké, oké. – egyezett bele. – Mennyibe kerül?
- Öhm.. hát azt nem is néztem.
- 17 euró – lépett be kedvenc nagynéném.
- Oké, tessék, itt van 20 euró. A többiből azt veszel, amit akarsz.
- Szeretlek, apu! – öleltem meg. – és téged is anyu! Meg téged is Alice! – öleltem meg őket is.
- És mást is – jött be Jasper.
- Jazz, pssszt!
- Oké, oké! – nevetett.
- Renéesme Carlie Cullen! Ki az a Mark Cooper?
- Hát… tudod… - akartam mondani, de Alice félbeszakított.
- A leendő barátja. Emlékszel vasárnap vadászat közben mennyit gondolkodott rajta, hogy tetszik – e neki. Nah ő Mark. De nem figyelted a gondolatainkat? Nagyon sokat gondolhatott rá. Mondjuk most nem néztem a jövőt. Kivételesen.
- Ó, már emlékszem. És elhívott már a hallowen buliba?
- Még nem.
- Nyugi, jövő héten fogja elhívni. Még nincs elkésve semmi.
- Na, jó a többit nem akarom hallani. Inkább elmegyek tanulni.
- Menj csak. – mondta anyu.
Elmentem a szobámba, de nem tudtam a tananyagra koncentrálni. A nap többi része unalmasan telt. Leginkább az új kutyus nevén gondolkodtam. Sok név eszembe jutott, többek között a Patsy, Kafka, Ben, Piggy, Honey, Diamond és a Beth nevek is. Mondjuk, még azt se tudom fiú vagy lány kutyát adnak. Ezután elmentem fürdeni, aztán hamar elnyomott az álom.
Olaszországban voltam. Volterrában. Ott volt Oliver is egy másik lánnyal. Azt hiszem észrevett. Majd odafordult a másik lányhoz és azt kérdezte:
- Ő ki? Olyan ismerős, mintha nagyon régen ismertem volna.
- Ő az akinél voltál mielőtt elvesztetted az emlékezeted.
- de mikor Párizsban voltunk felsegítettem egy kislányt és mikor felemeltem, volt egy emlékképem, egy másik kislánnyal és az a lány nagyon hasonlított rá.
- Ugyan, kedvesem! Csak képzelődsz.
- Ha te mondod, Rosetta szívem.
- Oliver Summers, hát nem ismersz meg? Én vagyok az. Nessie. Renéesme Carlie Cullen. Párizsban találkoztunk, mikor újszülött voltál. – ekkor előtörtek a könnyeim melyek már régóta felszínre akartak törni. – hisz szerettük egymást! – a hangom szinte már hisztérikus volt.
- Az nem lehet. Én mindig itt éltem Volterrában. Rosetta - val. Talán egy küldetésemről ismerjük egymást.
- Nem. Oli. Nem. – zokogtam fel.
Mikor ismét kinyitottam a szememet ismét a szobámban és mindenki engem figyelt. Mindenki. Emmett, Rosalie, Alice, Jasper, Carlisle, Esme, Edward és Bella is. mind engem figyeltek.
- Renéesme, jól vagy? – kérdezte Carlisle.

/Eközben Volterrában, Oliver szemszöge/

- Hát ez meg mi volt? – néztem kérdőn Rosetta –ra.
- Én sem tudom. De szerintem nem jelent semmi jót. Gyere, menjünk vissza a kastélyba. Erről be kell számolnunk Aro – nak. – mondta kedvesem, majd elindultunk hazafelé.

/Nessie szemszöge/

- Nem tudom. – mondtam. A könnyek az egész arcomat elárasztották. – Nem érzem túl jól magam. Hány óra van?
- Hajnali három – mondta Rosalie.
- Renéesme, mi történt? – kérdezett ismét Carlisle.
- Nem tudom. Elaludtam, aztán egyszer csak ott voltam Volterrában, és ott volt Oliver is egy másik lánnyal… - a mondatot nem tudtam befejezni, mert zokogásban törtem ki.
- Jól van, nyugi drágám, nyugalom. – mondta anyu.
- Edward beszélhetnénk? – kérdezte Carl.
- Persze – mondta apa, majd kimentek.

/Carlisle szemszöge/

- Mi baja lehet, apa?
- Nem tudom, fiam, nem tudom. – mondtam.
- Vajon, hogy csinálta azt, hogy ott volt Volterrában?
- Fogalmam sincs. Háromszázhetven én alatt nem láttam ehhez foghatót.
- szerinted engedjem el iskolába?
- Ne. Inkább hadd pihenjen itthon. De a kiskutyát holnap elhozhatnád neki.
- Rendben. Na, menjünk vissza.

/Nessie szemszöge/

Csütörtökön és pénteken nem mentem iskolába. Csütörtök délután apu meglepetést hozott. A kiskutya volt az, amit meg akartam venni.
- Jaj, apu! Köszi! Köszi! Kösz!
- Ugyan már. Semmiség.
- Fiú vagy lány?
- Fiú. Mi lesz a neve?
- Legyen Patsy. Olyan aranyos vagy Patsy! – hajoltam le a kutyusomhoz.
A péntek nagyon lassan telt. Három órakor Phoebe felhívott. Elmondta mi volt a suliban és megkérdezte mikor megyek suliba, mert már Mark is keresett.
- Mark? És nem mondta mit akar?
- Nem azt nem mondta. Csak azt kérdezte mikor jössz suliba.
- Értem. Hétfőn megyek.
- Oké. Akkor majd találkozunk. Szia. Jobbulást!
- Szia.
A hétvége megint mintha vánszorgott volna. Szombaton elmentünk vadászni. Találtunk is egy két „jó falatot”. Azóta se volt olyan álmom, mint korábban. Szerencsére. Eléggé felzaklatott, pedig csak álom volt. Mondjuk, a vámpírokkal mikor nem történnek furcsaságok? Különleges képességek, mint például a gondolatolvasás, jövőbelátás. Vagy a többi. A szupererő, szuperhallás, gyorsaság. Aztán jellemző a hideg bőr is. Bár nem nálam. Vasárnap délután megtanultam. Alig vártam már a hétfőt.
Hülye óra. Legközelebb majd inkább a telefonomon húzom fel az ébresztőt. Végre étfő van. Kíváncsi vagyok mit akart Mark. Lementem, megettem a müzlimet, majd elindultam a suli felé.
Már ebédszünet van, de még mindig nem találkoztam Markkal. Mos lépett be az ebédlőbe és nekem integet.
- Nessie! Hahó! Szia! – integet eszeveszetten.
- Hello! – köszöntem én is.
- Meggyógyultál?
- Aha. Phoebe mondta, hogy kerestél.
- Ja. Kérdezhetek valamit?
- Persze. Mond csak. – mosolyogtam rá, majd a levegőt is visszafojtva figyeltem őt.