11. fejezet

Mikor hazaértem mindenki otthon volt. Még Carlisle is, pedig ő nyolc körül szokott csak megjönni. Köszöntem – alaphangon, aztán mentem keresni anyut és aput. Gyorsan meg is találtam őket.
- Sziasztok. Ugye nem zavartam meg semmit? – kérdeztem
- Szia – köszöntek egyszerre. – mi a baj?
- Baj?! Semmi. Csak tudjátok… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert apu közbeszólt.
- Kiskutyát szeretne.
- Igen – pirultam el.
- Hát, nem tudom Nessie. Tudod eddig sose volt kutyánk, se az előtt hogy édesanyád vámpír lett volna, se előtte. És nem igazán tudjuk, hogy hogyan viszonyulna hozzánk a kutyus.
- Légysziiííííí, apu! Kérlek! Gondoskodom róla! Adok neki enni, inni, elviszem sétálni.
- Bella? Te mit gondolsz? – nézett apu kérdően anyura.
- Tudod, Edward, én nem bánnám. Sőt örülnék neki.
- Valóban?!
- Igen. Legalább normálisabbaknak tűnnénk majd.
- Megkérdezem a többieket – mondta apa, majd egy perc múlva visszajött. – a többieknek nincs kifogása ellene. Csak kissé emlékeztetni fogja őket Jacobra.
- Értem – mondtam és nekem is eszembe jutott régi kedvesem. Aztán Oli is. Majdnem eleredtek a könnyeim, de tartottam magam. – Akkor megkapom? – néztem apura nagy boci szemekkel.
- Oké, oké. – egyezett bele. – Mennyibe kerül?
- Öhm.. hát azt nem is néztem.
- 17 euró – lépett be kedvenc nagynéném.
- Oké, tessék, itt van 20 euró. A többiből azt veszel, amit akarsz.
- Szeretlek, apu! – öleltem meg. – és téged is anyu! Meg téged is Alice! – öleltem meg őket is.
- És mást is – jött be Jasper.
- Jazz, pssszt!
- Oké, oké! – nevetett.
- Renéesme Carlie Cullen! Ki az a Mark Cooper?
- Hát… tudod… - akartam mondani, de Alice félbeszakított.
- A leendő barátja. Emlékszel vasárnap vadászat közben mennyit gondolkodott rajta, hogy tetszik – e neki. Nah ő Mark. De nem figyelted a gondolatainkat? Nagyon sokat gondolhatott rá. Mondjuk most nem néztem a jövőt. Kivételesen.
- Ó, már emlékszem. És elhívott már a hallowen buliba?
- Még nem.
- Nyugi, jövő héten fogja elhívni. Még nincs elkésve semmi.
- Na, jó a többit nem akarom hallani. Inkább elmegyek tanulni.
- Menj csak. – mondta anyu.
Elmentem a szobámba, de nem tudtam a tananyagra koncentrálni. A nap többi része unalmasan telt. Leginkább az új kutyus nevén gondolkodtam. Sok név eszembe jutott, többek között a Patsy, Kafka, Ben, Piggy, Honey, Diamond és a Beth nevek is. Mondjuk, még azt se tudom fiú vagy lány kutyát adnak. Ezután elmentem fürdeni, aztán hamar elnyomott az álom.
Olaszországban voltam. Volterrában. Ott volt Oliver is egy másik lánnyal. Azt hiszem észrevett. Majd odafordult a másik lányhoz és azt kérdezte:
- Ő ki? Olyan ismerős, mintha nagyon régen ismertem volna.
- Ő az akinél voltál mielőtt elvesztetted az emlékezeted.
- de mikor Párizsban voltunk felsegítettem egy kislányt és mikor felemeltem, volt egy emlékképem, egy másik kislánnyal és az a lány nagyon hasonlított rá.
- Ugyan, kedvesem! Csak képzelődsz.
- Ha te mondod, Rosetta szívem.
- Oliver Summers, hát nem ismersz meg? Én vagyok az. Nessie. Renéesme Carlie Cullen. Párizsban találkoztunk, mikor újszülött voltál. – ekkor előtörtek a könnyeim melyek már régóta felszínre akartak törni. – hisz szerettük egymást! – a hangom szinte már hisztérikus volt.
- Az nem lehet. Én mindig itt éltem Volterrában. Rosetta - val. Talán egy küldetésemről ismerjük egymást.
- Nem. Oli. Nem. – zokogtam fel.
Mikor ismét kinyitottam a szememet ismét a szobámban és mindenki engem figyelt. Mindenki. Emmett, Rosalie, Alice, Jasper, Carlisle, Esme, Edward és Bella is. mind engem figyeltek.
- Renéesme, jól vagy? – kérdezte Carlisle.

/Eközben Volterrában, Oliver szemszöge/

- Hát ez meg mi volt? – néztem kérdőn Rosetta –ra.
- Én sem tudom. De szerintem nem jelent semmi jót. Gyere, menjünk vissza a kastélyba. Erről be kell számolnunk Aro – nak. – mondta kedvesem, majd elindultunk hazafelé.

/Nessie szemszöge/

- Nem tudom. – mondtam. A könnyek az egész arcomat elárasztották. – Nem érzem túl jól magam. Hány óra van?
- Hajnali három – mondta Rosalie.
- Renéesme, mi történt? – kérdezett ismét Carlisle.
- Nem tudom. Elaludtam, aztán egyszer csak ott voltam Volterrában, és ott volt Oliver is egy másik lánnyal… - a mondatot nem tudtam befejezni, mert zokogásban törtem ki.
- Jól van, nyugi drágám, nyugalom. – mondta anyu.
- Edward beszélhetnénk? – kérdezte Carl.
- Persze – mondta apa, majd kimentek.

/Carlisle szemszöge/

- Mi baja lehet, apa?
- Nem tudom, fiam, nem tudom. – mondtam.
- Vajon, hogy csinálta azt, hogy ott volt Volterrában?
- Fogalmam sincs. Háromszázhetven én alatt nem láttam ehhez foghatót.
- szerinted engedjem el iskolába?
- Ne. Inkább hadd pihenjen itthon. De a kiskutyát holnap elhozhatnád neki.
- Rendben. Na, menjünk vissza.

/Nessie szemszöge/

Csütörtökön és pénteken nem mentem iskolába. Csütörtök délután apu meglepetést hozott. A kiskutya volt az, amit meg akartam venni.
- Jaj, apu! Köszi! Köszi! Kösz!
- Ugyan már. Semmiség.
- Fiú vagy lány?
- Fiú. Mi lesz a neve?
- Legyen Patsy. Olyan aranyos vagy Patsy! – hajoltam le a kutyusomhoz.
A péntek nagyon lassan telt. Három órakor Phoebe felhívott. Elmondta mi volt a suliban és megkérdezte mikor megyek suliba, mert már Mark is keresett.
- Mark? És nem mondta mit akar?
- Nem azt nem mondta. Csak azt kérdezte mikor jössz suliba.
- Értem. Hétfőn megyek.
- Oké. Akkor majd találkozunk. Szia. Jobbulást!
- Szia.
A hétvége megint mintha vánszorgott volna. Szombaton elmentünk vadászni. Találtunk is egy két „jó falatot”. Azóta se volt olyan álmom, mint korábban. Szerencsére. Eléggé felzaklatott, pedig csak álom volt. Mondjuk, a vámpírokkal mikor nem történnek furcsaságok? Különleges képességek, mint például a gondolatolvasás, jövőbelátás. Vagy a többi. A szupererő, szuperhallás, gyorsaság. Aztán jellemző a hideg bőr is. Bár nem nálam. Vasárnap délután megtanultam. Alig vártam már a hétfőt.
Hülye óra. Legközelebb majd inkább a telefonomon húzom fel az ébresztőt. Végre étfő van. Kíváncsi vagyok mit akart Mark. Lementem, megettem a müzlimet, majd elindultam a suli felé.
Már ebédszünet van, de még mindig nem találkoztam Markkal. Mos lépett be az ebédlőbe és nekem integet.
- Nessie! Hahó! Szia! – integet eszeveszetten.
- Hello! – köszöntem én is.
- Meggyógyultál?
- Aha. Phoebe mondta, hogy kerestél.
- Ja. Kérdezhetek valamit?
- Persze. Mond csak. – mosolyogtam rá, majd a levegőt is visszafojtva figyeltem őt.

10. fejezet

/Mark szemszöge/

Már épp beléptem volna a terembe, amikor elkezdett rezegni a telefonom. Anya az.
-Szia –vettem fel.
-Szia, Mark. Tudom, hogy délután tanulni fogtok, de el kéne menned a húgodért.
-Miért? –kérdeztem.
-Dolgoznom kell sokáig. És tudod, hogy nem jön egyedül haza.
-Oké, elmegyek érte. Hányra?
-Fél ötre, a kis játszótéren fog várni –mondta és közbe becsöngettek.
-Most le kell tennem, kezdődik mindjárt az órám. Szia.
-Szia, kisfiam –elköszönt és már el is raktam és már indultam is az osztályba. Még mindig a kisfiának hív, pedig már egyáltalán nem vagyok kicsi. Ezen gondolkodtam, amíg leültem a helyemre és előpakoltam a felszerelésemet. Most már minden féleképpen beszélnem kell Nessie –vel, talán lesz kedve elkísérni. De több időm már nem volt ezen, mert a tanár megérkezett.

Az óra irtó unalmasan telt. Egyáltalán nem érdekel a föci és még hozzá egy unalmas anyagrészt is veszünk. Kicsöngetés után összeszedtem a cuccomat és elindultam a következő óra helyszíne felé, amikor találkoztam vele.

/Nessie szemszöge/

-Miért Jasper hozott suliba? –kérdezte Phoebe, miközben Mark –ot kerestük.
-Mert elaludtam és csak Jasper volt csak otthon.
-Értem. Hé, Ness. Egyáltalán tudod, hogy hol lesz az órája?
-Hát, nem igazán.
-Na, ez az, menjünk inkább, mert elkésünk matekról –vette gyorsabbra a tempót barátnőm. Utána mentem, de nagyon érdekelt, hogy miért akart velem beszélni.
Amikor beléptünk a terembe, már mindenki elfoglalta a helyét és beszélgettek, vagy valaki éppen tanult. Ennyivel szerencsésebb voltam én a vámpír memóriámmal. Matekon csak a feladatokra figyeltem, nem szabad mindig elkalandoznom.
-Phoebe, menj csak a biosz terembe, hamarosan megyek utánad –mondtam óra után, miközben jöttünk ki a teremből.
-Oké, de siess –figyelmeztetett. Épp ellenkező irányba indultam el, mint ő.

Egyenesen Mark illatát követve. Hamarosan meg is találtam őt, szembe jött velem.
-Szia, Mark. Phoebe mondta, hogy kerestél –léptem elé.
-Szia. Igen, a délutáni tanulásról lenne szó.
-Oké, mi van vele?
-Fél ötre el kell mennem a húgomért, –vett egy mély levegőt közben –és azt szeretném kérdezni, hogy nem lenne kedved eljönni velem?
-Végülis mért ne. Elmegyek, de ha most nem haragszol, nekem mennem kell órára –mondtam, mert éreztem, hogy hamarosan valaki hívni fog.
-Akkor órák után a könyvtárban, szia.
-Szia –és már el is mentem onnan, amint messze kerültem tőle a megérzésem beigazolódott. Megcsörrent a telefonom. Ki más lett volna, mint kedves nagynéném, Alice.
-Igen Alice? Miért hívtál? –kérdeztem, miközben még mindig a terem felé igyekeztem.
-Szia, Nessie drága. Nem úgy volt, hogy délután tanultok, nem sétálni mentek.
-Tudod, Alice, néha már kezd zavaró lenni, hogy látod az én jövőmet is –mondtam.
-Ha a jövőbelátás ennyire zavar, mit szólsz a gondolatolvasáshoz? De, nem ezért hívtalak.
-Akkor miért? –kérdeztem kíváncsian.
-Készülj fel egy kis könyörgésre, mikor haza érsz.
-Miért? –értetlenkedtem. – Ne legyél ilyen, légy szíves mondd el –kérleltem őt.
-Kezdődik az órád, szia –és már le is rakta a telefont. Mérgelődtem még, amikor beléptem az osztályba és leültem Phoeb mellé.
-Mi történt? –kérdezte felém fordulva. – Csak nem lefújta a korrepetálást?
-Nem, de hogy, csak beszéltem Alice –szel.
-És?
-Csak célozgatott és nem mondott semmi konkrét dolgot, ez annyira zavaró –befejeztem és már be is lépett a tanár.

Nap lassan, unalmasan telt. Egyedül indultam a könyvtárba, ahol már Mark várt rám. A tegnapi helyünkön ült és a töri könyvet bújta.
-Szia –ültem le szembe vele.
-Oh, szia, észre sem vettelek –mondta lesütött szemekkel.
-Senki sem szokott, túl halkan közlekedek. De álljunk is neki –ajánlottam.
-Könnyebben tudnál magyarázni, ha ideülnél mellém, nem?
-Végülis igazad van –értettem egyet vele.
Nem akartam sokat elmagyarázni neki, hogy ne kelljen annyira sokat tanulnia. Így is négy fejezetet magyaráztam el neki a két óra alatt.
-Szerintem mára fejezzük be, mert már négy óra van –mondtam Mark –nak, aki még mindig a füzet és a könyv fölött görnyedt. – El kell indulnunk a tesódért, nem?
-De –mondta és belepakolta a táskájába a könyveit. –Indulhatunk? –nézett kérdőn felém.
-Persze –mondtam és együtt elindultunk ki a könyvtárból.

Éppen időben értünk a játszótérre, ahol meg is pillantottam Mark testvérét, aki a hintában ült.
-Dia! –integetett neki. –Gyere.
-Szia –futott elénk a kislány.
-Remélem nem vártál sokat.
-Nem rég jöttem ki én is –mondta miközben engem figyelt.
-Dia, ő itt Nessie –mutatott felém. –Nessie, ő a kis húgom, Diana.
-Szia –integettem neki.
-Szia –köszönt ő is, kicsit zavartan.
-Szerintem indulhatunk. Elkísérsz egy darabig minket?
-Igen, mert én is arra megyek, mint ti –mondtam és együtt elindultunk vissza a suli felé. Hirtelen megtorpantam egy állatkereskedés előtt. –Jaj, de aranyos - guggoltam le a fehér kiskutya elé. – Sziasztok, –köszöntem el tőlük. –Mark majd holnap találkozunk.
-Rendben, szia –köszöntek egyszerre. Már rájöttem, mire is gondolt Alice, amikor azt mondta, hogy készüljek fel a könyörgésre. Annyira aranyos, mindenféleképpen ki fogom könyörögni őt. Felálltam és már rohantam is haza, hogy meggyőzzem anyáékat róla.

9. fejezet

/Mark szemszöge/

-Megjöttem! – kiabáltam anyunak.
-Szia, Mark! – jött oda a húgom.
-Szia, Diana! – kaptam ölembe kishúgom.
-Na, milyen volt az új suli? – jött oda anyu.
-Azt hiszem, ha azt mondom, hogy fantasztikus, akkor nem túlzok.
-Na! Csak nem lány van a dologban.
-Hát… öhm… - nevettem el magam, mert hát tényleg lány volt a dologban. – De.
-És hogy hívják? – érdeklődött kíváncsian anyu.
-Hát… azt elfelejtettem megkérdezni tőle – ó a francba! Ezt tényleg elfelejtettem. – majd holnap megkérdezem. – ígértem meg anyunak és magamnak is.
-Rendben. Miatta jöttél ilyen későn haza?
-Aha. Segített házit csinálni, meg holnap is ilyen körül érek majd haza, mert segít felzárkóznom angol történelemből.
-Rendes lány lehet.
-Az is.
-Na, menj ott a vacsora az asztalon.
-Oké. Kösz.

Megettem a vacsit, aztán felmentem a szobámba tanulni. A bioszt már megtanultam, de átnéztem még egyszer. A föcivel több gondom volt. Utálom, így tovább tart megtanulni. Aztán elmentem fürdeni. Mikor végeztem, bementem a szobámba és *bekapcsoltam az Slipknot CD-t. Miközben hallgattam csak az a lány járt a fejemben. Olyan gyönyörű mosolya van! Ezzel a gondolattal aludtam el, és reggel ezzel keltem.

/ Nessie szemszöge/

Hát, igen. Amint végeztem a vacsival, jött is Alice hogy kifaggasson.
-Nos, milyen az új fiú?
-Aranyos, kedves, és nagyon jól néz ki.
-Hogy hívják? - érdeklődött Alice. – ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni.
-Mark Cooper – nek hívják. Amint láttad angol törin előttünk ül. És médián is velünk van.
-Na és mibe volt? – kérdezte nagynéném.
-Abban a ruhában, amiben láttad.
-És ki az a Melissa?
-Csak egy csaj a 10/c – ből. Phoebe ismeri. Én nem igazán.
-Értem. Milyen a mosolya? Hasonlít… tudod… Oli - éra?
-Nem tudom. Így még sose néztem meg a mosolyát. De az tuti, hogy nagyon elbűvölően tud mosolyogni – pirultam el.
-Na, jó. Gondolom holnap is későn jössz majd meg. Jó mulatást! De tanulni se felejts el!
-Alice! A vámpírmemória csodákra képes! – mondtam és együtt nevettünk a poénomon.

Felmentem a szobámba és előkészítettem a jegyzeteimet a polgárháborúról. Nem is volt olyan sok. Csak négy A/4 – es oldal. Elpakoltam a táskámat, és megpróbáltam tanulni. Tegnap azért nem tudtam, mert csak az „új fiú” járt az eszemben. Most is azért. Csak tegnap még nem tudtam, hogy hogyan néz ki. Most viszont csak a mosolyát látom, ha behunyom a szemem. Na, jó. Határoztam el magam. Egyszer elolvasom a bioszt és a földrajzot. A matekházit már Phoebe – ékkel megcsináltam. Elmentem fürdeni, de most a szokásoshoz képest is nagyon sokáig voltam benn. Csak beleültem a fürdőkádba és lemerültem. A víz simogatta az arcom. Fürdés közben vannak a legjobb gondolataim. Most is eszembe jutott két ilyen idézet. Az egyik ez volt: „Nem szabad félned a kudarctól. Játszd végig a játékot.” Ez teljes mértékben nekem való idézet. Most is ez van. Végig kell mennem mindenen. Az úton, amit nekem jelöltek ki. Ha van ilyen, persze. A másik pedig: „Nem tudhatod, hogy az élet erősebb vagy a halál. De a szerelem mindkettőnél erősebb.” Vajon mikor fog meghívni Mark a bálba? Holnap kedd van. Egy nap ismeretség után biztos nem fog elhívni. Újra lebuktam a víz alá. Kopogtak a fürdő ajtaján. Feljöttem a felszínre. Még elég sok hab volt a felszínen. Oké. Jöhet, aki kint van. Újra kopogtak. Beleszippantottam a levegőbe és anyu illatát éreztem az ajtóból.
-Gyere be, anyu!
Nyílt az ajtó és anyu bejött.
-Szia, Ness!
-Szia. Miért jöttél?
-Nem tudom. Csak valami azt súgta, hogy jöjjek be hozzád.
-Értem.
-Mióta vagy a fürdőben?
-Mennyi az idő?
-Tíz perc múlva kilenc.
-Akkor… - gyors egy kis fejszámolást végeztem. – két órája lesz tíz perc múlva.
-Ideje lenne kikászálódnod, ifjú hölgy.
-Oké. Mindjárt.

Aztán kiment. Az a tíz perc már mindegy. Újra lebuktam és megmostam a hajamat is. Remélem holnap sikerül lenyűgöznöm Mark – ot. Kimentem a fürdőből, hatalmas gőzt hagyva magam után. Bementem a szobámba, és bekapcsoltam apu CD – jét. Sokáig fenn maradtam. Kétszer is újra kellett indítanom a CD – t, de végül elaludtam. Reggel arra ébredtem, hogy valaki, akinek nagyon Emmett illata van, ugrál rajtam. A fejemre húztam a takarót, és kiszóltam alóla.
-Emmett, fejezd be! Hagyj aludni! Csak még fél órát!
-Nem, nem Nessie. Nem késhetsz el a suliból.
-Amúgy meg miért nem csörög az órám?
-Hát, igen. Azt egy kicsikét összetörtem.
-Összetörted?! De hisz azt Oli – tól kaptam. Em, nem hiszlek el! Olyan szemét vagy néha! – mondtam és már majdnem a sírás határán voltam.
-Bocsáss meg Nessie –ke! Én most tényleg nem akadtam. – mondta és a szeme valóban ezt tükrözte.
-Jó, bocsi, Em. – mondtam, visszazökkenve a normálisba. - Csak tudod, nagyon szerettem ezt az órát. Oli vette és nem tudom, hogy látom – e még valaha.
-Tudom, Ness, tudom! És nagyon sajnálom az órát és Oli – t is.
-Szent a béke? – kérdeztem, mert most biztos voltam benne, hogy Em ma és holnap sem fog piszkálni.
-Persze. Csütörtök estig. – mondta most már röhögve.
-Na, tünés kifelé! Ha nem akarok elkésni, ideje lenne felöltöznöm!
-Oké, már itt se vagyok! – és eltűnt.

Végre megszabadultam tőle. De tényleg. El fogok késni!

/ Mark szemszöge/

Gyorsan felöltöztem, elpakoltam a kajámat, amit anyu odakészített az asztalra, aztán indultam is. Már fél hét. Hol lehet? De ott a barátnője. Hogy is hívják?... Ja, persze. Phoebe.
-Szia – léptem oda hozzá.
-Hello. Mizu?
-Semmi. Figyi, mikor jön a barátnőd, akivel tegnap voltál? Elfelejtettem megkérdezni, hogy, hogy hívják.
-Biztos Reneesme – ről beszélsz. Mindenki csak Nessie – nek, vagy Ness – nek hívja. De én is őt várom. Ma nem jött a busszal.
-Értem. Szólnál, ha megjön?
-Persze.
-Kösz.
-Nincs mit.
-Na, szia.
-Szia.

/ Nessie szemszöge/

Gyorsan odamentem a gardróbomhoz és elkezdtem kutakodni, hogy mit is vegyek fel. Fél hét van. Habár majd apu elvisz. Ha itthon van. Vagy valaki. A végére egy fekete pólónál és kardigánnál döntöttem egy egyszerű farmerral. Gyors megettem a müzlimet és szóltam.
-Ki van itthon?
-Csak én - Jött elő Jazz.
-Oké. Itt a kocsid vagy a motorod? Mond, hogy itt van, kérlek!
-Hát a mocim itt van. De miért?
-Elvinnél? Kicsit sokáig készülődtem és lekéstem az iskolabuszt.
-Persze. Van másik sisakom is. Indulhatunk?
-Aha. Csak fölfutok a cuccomért.
-Rendben.

Tíz perc alatt ott is voltunk a sulinál.
-Kösz, Jasper! Életet mentettél.
-Ohh, ugyan már. Szívesen máskor is. Délután később jössz majd igaz?
-Igen. Na, megyek. És még egyszer kösz.
-Nincs mit, máskor is.
-Na, szia.
-Szia. – mondta és már el is hajtott.

Ekkor észrevett Phoebe is.
-Ness, végre itt vagy! Már Mark is keresett.
-Komolyan?
-Most ment el az előbb.
Oké. Akkor keressük meg.

* http://www.youtube.com/watch?v=3dTo48hSLsw&feature=related