8. fejezet

Órákig keresünk valakit a sikátorban, de nem találtuk meg. Aztán Rosetta egy hotel felé vette az irányt, ahova mi állítólag bejelentkeztünk. A szoba nem volt nagy, sőt igen kicsi volt. Nekünk, vámpíroknak nem volt szükségünk alvásra, de nekem fontos volt a kényelem és ezt egy kicsi ágyon, ahol mellesleg nem egyedül fekszem lehetetlen elérni.
-Rose, most elmeséled a történeted?
-Mivel nem tudok mást csinálni, el.
-Király –ültem le elé a fotelbe.
-1950-ben születtem Hollandiában. Anyám meghalt a születésem után, apám pedig ezt nem bírta, így pár nap múlva ő is követte. Szüleimnek nem voltak rokonaik, ezért árvaházban nőttem fel. Később, amikor már betöltöttem a tizennyolcadik életévemet dolgozni mentem. Egy csoki gyárba. És egy hideg, téli este rám támadtak. Elvették az összes pénzem és az egyik férfi meg is szúrt egy késsel. De aztán jött Jamie és megharapott. Vele éltem addig, míg fel nem keresett a Volturi. Örömmel csatlakoztam hozzájuk, mert már unalmas volt vele a lét. Semmiben nem szenvedtem hiányt. Jamie tökéletes pár volt, abban az időben. De miután a Volturi –hez kerültem és megismertelek téged, el sem tudtam hinni, hogy Jamie -t mondtam a tökéletes páromnak. Mert te, még nála is tökéletesebb vagy, de akkor minden megváltozott, amikor egyedül mentél a küldetést teljesíteni.
-Akkor ez azt jelenti, hogy te meg én… szóval tudod.
-Jártunk, de semmi több.
-Értem… nekem most el kell mennem, vadászni –mondtam, felkaptam magamra a kabátomat és elindultam az ajtó felé.
-Várj, még nem mehetsz, a végén még felismernek.
-Nézd, már nem –mutattam az ablak felé, és amikor odanézett már ki is léptem a szobából.
Alkonyatig egy közeli erdőben voltam és levadásztam pár vadat és visszamentem a hotelba, ahol Rosetta várt. Szó nélkül indultunk megkeresni a cél személyt. Egy klub előtt meg is találtuk, amikor egy emberből táplálkozott. Odaugrottam mellé és letéptem róla.
-Ő az, akit kerestünk –sétált mellém Rosetta.
-És most?
-Hát meg kell ölnünk. Túl sokat gyilkolt itt, az emberek hamarosan gyanakodni kezdenek.
-Akkor kezdjük- mondtam és együtt széttéptük és elégettük az ismeretlen vámpír darabjait.
-Itt van egy klub, menj be, lazulj el egy kicsit, én is megyek mindjárt utánad
-Biztos? –fordultam felé.
-Igen –hallgattam rá és bementem. Ahogy láttam a hangulat meg volt. A banda elég jó zenéket játszott, de az énekes nem énekelt jól.

/Rosetta szemszöge/

Annak a lánynak a vére csak úgy hívogatott magához. Még nem halt meg, de már alig élt. Oli –t beküldtem a klubba, nem akartam, hogy végignézze, ahogy megölök egy embert. De muszáj volt innom, már több mint négy napja nem vadásztam szükségem volt rá. Miután végeztem bementem Oliver után. Az együttes épp szünetet tartott és velük beszélgetett. Nyugodtan sétáltam oda hozzájuk.

/Oliver szemszöge/

A színpad előtt álltam és hallgattam őket, amikor a gitáros észrevett bejelentette, hogy egy kis szünet következik.
-Oli, haver –jött felém ölelésre tárt karokkal. Megöleltem. – Neked nem a kis barátnődnél kellene lenned Amerikában?
-Amerikában? –csodálkoztam, mért kellene nekem Amerikában lennem, mikor a barátnőm itt van velem. Vagyis azt hiszem, hogy ő a barátnőm.
-Ian, nem kell ennyire lerohanni. Örüljünk, hogy újra találkoztunk vele –mondta a másik srác. Tehát, akit megöleltem Ian –nek hívják és a legjobb barátom volt, - gondolom – amikor még ember voltam.
-Sziasztok –köszönt mosolyogva Rosetta.
-Ejha, ő a barátnőd?
-Igen, a nevem Rosetta.
-Szia, az én nevem Ian, a többiek nem fontosak –nevetett a srác. –Nem ám ő –mutatott az énekesre- Peter, de csak Pet.
-Hello –intett Rose felé.
-Aztán a dobos, Michel.
-Szia, szivi –mosolygott ő is.
-Nyugi, haver nem kell komolyan venni –ezt már nekem mondta.
-És a szintetizátor mögött pedig, Daniel foglal helyett.
- Üdv újra itt Oli.
-Oli, a csajszika tudja, hogy milyen jó zenéket ihletett?
-Komolyan? –nézett rám kérdően.
-Az már régen volt –mondtam.
-Gyere, énekeld el az egyiket.
-Az én kedvemért, édes.
-Na, jó –adtam be a derekam – de nem emlékszem már a szövegre.
-Tessék, nézd át gyorsan – a vámpírmemóriának hála megjegyeztem az egészet és felmentem velük a színpadra.
-Figyelem, egy régi bandatag fogja elénekelni egy régi számunkat, amit a kedvesének írt –jelentette be Ian és a tömeg sikítozott, amikor meglátott engem.

/Nessie szemszöge/

-Akkor emberkék jövő hétre írjatok egy három oldalas esszét az angliai polgárháborúról.
-Remek –dünnyögött mellettem Phoebe. –Ness, úgy segítesz?
-Persze, délután üljünk be könyvtárba. Otthon nem tudnánk tanulni.
-Rendben, na, menjünk médiára.
-Remélhetőleg nem valami unalmas filmet fog behozni Mrs. Lovegood.
-Elnézést, az előbb hallottam, hogy te jó vagy történelemből –fordult felém az új fiú.
-Hát, fogjuk rá.
-Kérhetek egy kis szívességet? Mert mi ezt egyáltalán nem vettük és semmit sem értek belőle.
-Csak csütörtökön lesz óránk, ha neked megfelel, akkor holnap délután korrepetálhatlak.
-Azt örömmel venném.
-Mi lesz a következő órád? –kérdezte Phoebe.
-Azt hiszem nekem is média.
-Akkor jöhetsz velünk is, de menjünk gyorsan, a tanárnő nem szereti a későket –mosolyogtam. És már siettünk is a második emeleti osztályba.
A könyvtárban megtanultunk és segítettem barátnőmnek megírni, azt a fránya esszét. Este hat volt mire haza értem.
-Megjöttem –mondtam alaphangon, hiszen anyuék úgyis meghallják.
-Szia, kicsim. Milyen volt a suli? És főleg az új srác?
-A suli dög unalom volt, de a srác nagyon is helyes.
-A neve? Jaj, kicsim, ne kelljen, mindent kihúzom belőled. Nyugi, apád nincs itthon, elmesélheted.
-Mark –nak hívják. És irtó aranyos. Segítenem kell neki pár tantárgyból, szóval holnap is későn érek haza.
-Rendben, de gyere kész a vacsora, a kedvencedet csináltam.
-Somlói galuskát?
-Igen –bólogatott.
-De ugye dió nélkül?
-Ahogy mindig.
-Szeretlek anyu –öleltem meg.
-Én is kicsim, de siess. Még Alice is ki akar faggatni.
-Lefárasztják az ember lányát –sóhajtottam. És elmentem vacsizni.