6. fejezet

/Bella szemszöge/
Utálom, ha Emmett valami fogadást nyer. Mindig mi szívjuk meg. Ott álltunk egy szál fehérneműben, Emmett kezében pedig ott volt a kamera.
- Gyerünk, fiatalok! Mire vártok? Tapsra?
- Jaj, Em! fogd már be!
- Akkor elkezditek végre?
- Oké, oké.
Hirtelen kéjes vágy töltött el. Már nem érdekelt, hogy Emmett is ott van. Már nem érdekelt senki és semmi, csak Edward. És az ő hibátlan teste. Rávetettem magam, akárcsak a hiúz az áldozatára. Ez a vágy átragadhatott rá is, mert viszonozta közeledésemet. Szerettem volna, ha nincs ott Emmett a kamerával. De hát a fogadás, az fogadás. Testem minden egyes porcikáját étjárta a kéjes vágy. Kedvesem magáévá akart tenni. Emmett és Jasper pedig úgy egy hónapig ezt a kis „házi pornót” fogják nézni. De nem érdekel. semmi más nem érdekelt, csak az, hogy Edward és én eggyé váljunk, és újra magamban érezhessem őt. A világ megszűnt létezni. Csak Edward létezett. Csak ő és senki más.
- Na, skacok! Elég a mulatozásból! – röhögött Emmett. – Haza kéne menni! Nektek van egy lányotok is, ha nem zavarna!
- Jó, de le is kéne tusolnunk! – mondtam még mindig Edwardon feküdve.
- Ott a patak. Egy. Kettő. Ugrás!
- Ha-ha Emmett! Ha-ha! – álltunk fel kedvesemmel.
- Ugrunk, kicsim? – kérdezte férjem, a kedvenc mosolyom kíséretében.
- Miért? Ugorjunk? – kérdeztem, de a válaszát már nem vártam meg. Már futottam is a patak felé.
Hallottam, hogy párom jön utánam. Tizenegyre haza is értünk. Emmett már akkor hazaért. Nem is bánom, hogy nem velünk jött. Kislányom is aludt már. Nem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg, miről álmodik. Álmában Oli jelent meg. Ott voltak a rétünkön és jött a Volturi. A következő kép egy arc nélküli fiú, aki elhívja a bálba. Ha tudtam volna sírni, most biztos eleredtek volna a könnyeim.
/Nessie szemszöge/

Végre szombat van. Mehetünk vásárolni. Anya, Rose és Alice is jöttek. Nagyon sok ruhát végignéztünk, de délután háromra már csak kettő maradt versenyben. Egy fekete koktélruha és egy rózsaszín. De a feketénél maradtam. Utána csak vásárolgattunk. Anyu és Rose ugyanolyanruhát vettek, egy kék egybe részes szoknyát. Alice úgy tizennyolc „alkalmi” ruhát vett magának anyunak és Rose –nak. Este nyolcra értünk haza. Emmett és Jazz kint vártak minket. Majd ezt mondták anyunak:
- Bella, nagyon jó kis film lett. A férjeddel nem tervezitek egy újabb forgatását?
- Bocsika, fiúk, de egy jó ideig le kell mondanotok erről!
- De kár! Pedig tényleg jó kis film volt! – mondta Jazz.
- Oké, fiúk. De inkább vigyétek be az új ruhákat!
- Oké, oké.
Bevitték a ruhákat. Az „alkalmi” ruhákat viszont Alice – ék vitték be és pakolták el. Én bementem a szobámba és bekapcsoltam a Paramore CD – t. Ezen el is aludtam. Másnap reggel hét órakor ébredtem fel. Lementem és ettem egy kis müzlit. Mára volt megbeszélve egy családi vadászat. Délelőtt megpróbáltam tanulni, de csak az új fiú és Oli járt az eszemben. Vajon hasonlít majd Oli – ra? Vajon ugyanolyan szeme lesz, mint Oli – nak volt, mielőtt vámpír lett? Szeretném kicsit előrébb tekerni az időt. Vajon milyen magas lesz? És a neve? Vajon hogy fogják hívni? Peter? Robert? Jackson? Erick? Jaj, bárcsak már holnap lenne! Addig gondolkodtam ezen, amíg apu be nem jött, hogy indulunk vadászni. Elmentünk a közeli erdőbe. Ott találkoztunk egy grizzly – vel és két fekete medvével is. Egy két őzet és szarvast is elfogyasztottunk. De most valahogy, most még a fekete medvének sem volt olyan jó zamata, mit szokott lenni. De most biztos azért volt, mert már nagyon vártam a holnapot. Igen. Holnap végre megismerhetem azt a rejtélyes idegent, aki majd elvisz a hallowen bálba. Addig még két hét van. Vajon tetszem majd neki? És ő tetszik majd nekem? Apa zökkentett ki a gondolatmenetemből:
- Nessie! Miért ne tetszenél neki?! Hisz gyönyörű vagy!
- Komolyan így gondolod? – kérdeztem meglepetten.
- Hát persze, te butus!
- Köszi, apa!
- Ness! Igaza van apádnak! Tényleg nagyon szép vagy! – mondta Rosalie.
- Így van! – közölte velem Em, Jazz és Alice.
- Bizony ám! – helyeselt anyu.
- Gyönyörű vagy! – mondta Esme és Carlisle is.
- Jaj, annyira köszönöm nektek! – fakadtam ki. – Ti vagytok a legjobb család, akit valaha is el tudnék képzelni!
- Bármit azért, hogy mosolyogni lássunk! – mondta anyu.
- És lássuk azt, ahogy elpirulsz, mint régen Bella. Emlékszel hugi? – kérdezte Em. De igaza volt. Ilyenkor mindig elpirultam.
- Emmett! Kérlek! Csak most ne! – kérlelte anyu.
- Hmm?? – néztem rájuk kérdőn.
- Majd egyszer elmondom. – ígérte anyukám.
- Oké.
A nap többi része unalmasan telt. Este apu CD – jén aludtam el.
Végre hétfő van! Ezzel a gondolattal keltem fel. Most milyen ruhát vegyek fel? Ez volt a második. Kiugrottam az ágyból és szaladtam lefelé. Lecsúsztam a korláton, úgy ahogy a filmekben szoktak. Még sose csináltam ilyet, de nagyon klassz volt. A müzlim az asztalon állt. Se anyu, se apu nem volt lent. Alice hívta a rögzítőt. Az üzenet ez volt:
„Kicsi Ness!
A fiú fekete-szürke csíkos kardigánban
lesz. Alatta szürke pólóval. És nagy fekete
Szemei lesznek. Szerintem, valami kéket
Vegyél fel.
Puszi: Alice”
Hálás voltam Alice – nek ezért az apró infóért. Na, jó. Nem is olyan apró. De örültem, hogy elmondta. Így a választási lehetőség, hogy milyen felsőt vegyek fel, elég sokkal lecsökkent. Kék, egyszerű és hosszú ujjú. Egy csőnacival és egy tornacipővel. Anyu se nagyon szerette a magas sarkút. Én sem. Kardigán is kell. Egy fekete. A mintája pedig milyen legyen? Lila vagy arany? Talán az arany jobban megy a kékhez. Mire felöltöztem, már indulnom is kellett a suliba. Negyedik órám volt angol történelem. Ilyenkor szokott az idő vánszorogni. Az első óra matek volt. Jó vagyok matekból, de most nem igazán tudtam figyelni. Második ének volt. Néha nagyon tudom utálni ezt az órát. A harmadik angol irodalom volt. Nem volt türelmem a versekhez. Majd jött az ebédszünet. Eddig szerettem az ebédszünetet. Phoebe – vel mindig végig röhögtük. De most nem tudtam figyelni arra, amit mond. Ezt ő is észrevette.
- Figyelj, Ness! Hahó! Föld hívja Nessie – t!
- Jaj, bocs! Csak elgondolkodtam. Mit is mondtál?
- Csak azt kérdeztem, hogy szerinted helyes lesz-e az új fiú.
- Milyen új fiú? – adtam az ártatlant. Bár tudtam, hogy arról a fiúról beszél, akit Alice látott.
- Te még nem hallottad?
- Nem.
- Japán-angol srác. Melissa azt mondta, hogy nagyon aranyos.
- Ohh. Most kíváncsivá tettél. Lesz vele közös óránk? – Hát persze. Adtam meg magamnak a választ.
- Aha. Angol töri. Az a… ő…
- Negyedik – segítettem ki barátnőmet.
- Oké. Az most lesz. Siessünk, mert a végén még elkésünk.
Az osztályban leültünk a helyünkre, a harmadik padban, a középső padsorban. Becsengettek és akkor belépett, ő. Pontosan olyan ruhában, amit Alice leírt, de már meg tanultam bízni kedvenc nagynéném látomásaiban. Közben már Mr. Sandoz is beért az óra.
- Jó napot! Emberkék, új osztálytársatok érkezett –mutatott az új srácra.
- Sziasztok, a nevem Mark Cooper. Eddig Japánban éltem az édesapámmal, de mivel ő meghalt, ezért ideköltöztem anyához.
- Köszönjük Mr. Cooper. Ott fenn van is egy hely magának –mutatott az előttem lévő üres helyre.
- Sziasztok –köszönt nekünk mosolyogva.
- Szia –alig tudtam értelmesen visszaköszönni, annyira elbűvölt a mosolya.