22. fejezet

 És dobpergést. Megérkezett a következő fejezet. Elég gyorsan. Már tegnap megírtam, csak gondoltam túl sok lesz egyszerre a jóból, de ma már itt van. Hamarosan érkezik az epilógus.

puszíí Bogíí

Edward szemszöge

-         Alice mi történt odahaza? – kérdezte Carlisle, miután húgom letette a telefont.

-         Elég nagy a baj. Mark vámpír lett, de nem ez a legrosszabb, hanem hogy megölte Phoebe-t. Nessie-t nagyon megviselték a történtek, főleg, hogy ő intézte el, hogy senki se jöjjön rá.

-         Most mit csinál? – kérdeztem aggódva.

-         Bella azt mondta, hogy a szobájában van és alszik. Edward nem mehetsz most vissza. Emlékezz Nessie azt kérte, hogy mentsük meg Olit, el tudod képzelni, mennyire kibukna, ha ez mégsem történne meg? Biztosan ezt akarod?

-         Alice, már így is túlerőben vagyunk. Ha én elmegyek az nem oszt, nem szoroz.

-         Edward nem tudhatjuk, hogy hányan vannak még az erdőben. Nem kockáztathatunk, itt kell maradnod. Már csak fél óra.

-         Akkor induljunk – mondtam, de normál emberi tempóban kezdtük megközelíteni a terepet. A harc pontosan akkor kezdődött, amikor mi odaértünk. Egyszerre léptünk ki a fák takarásából, s mintha egy pillanatra a Volturi megdermedt volna.

-         Segíteni jöttünk – mondta diplomatikusan Carlisle. És már indultunk is. Én Oli felé vettem az irányt, aki éppen Markkal harcolt, de már későn értem oda. Megölte őt.

-         Edward – biccentett.

-         Emlékszel? – csodálkoztam.

-         Kicsit időbe telt, de már igen. Vannak még?

-         Egyről tudunk, de ő veszélyes. Jobb lesz, ha megyünk – mondtam.

-         Tűz! – lépett ki az erdőből az ismeretlen alak, s Oliver körül már meg is jelent a tűzgyűrű, majd szűkülni kezdett. Tekintetemet végig futtattam a területen, hogy Nessie valóban nem tartózkodik a közelben és a „tüzes” fickónak rontottam. Még szerencsére megvan a csalás lehetősége.

-         Edwrad! – hallottam meg a többiek hangját és megtorpantam. – Nessie. –nem kellett többet mondaniuk azonnal a tűz felé fordultam és pont láttam még, ahogy a kislányom beleugrik a tűzkörbe. Az ismeretlen vámpír nem habozott tovább és a kört teljesen beszűkítette, majd a széllel felerősítette, hogy még hatásosabb legyen. És mire kialudt, semmi nem maradt belőlük.

-         Oli! Úgy sajnálom. Drága, drága Oli. Szeretlek. Miért? Miért kellett itt hagynod? – borult le zokogva a tűzkör helyére a Volturi lány. Remegve állt talpra, s dühtől izzó tekintettel a pasasnak rontott. A helyzet reménytelennek bizonyult, legalábbis a lánynak egyedül semmi esélye sem lett volna. Átéreztem a fájdalmát. Abban a pillanatban veszítettem el létezésem egyik fő értelmét, az egetlen lányomat, akit pótolni lehetetlen. A családdal együttes erővel támadtuk meg mi is a vámpír, és sikeresen tértünk ki a támadásai elől, majd végeztünk vele.

-         Köszönjük a segítségeteket, és nagyon sajnáljuk a lányodat. Ez a mi hibánk. Ha nem akartuk volna annyira Olivert, akkor ez nem történik meg. Ez a csata mindkettőnk részén nagy veszteség volt. Remélem, jobb körülmények között találkozunk legközelebb. Viszlát.

-         Viszlát – és mi is elindultunk haza.

Három óra alatt haza értünk, de a kedvünk teljesen leapadt. Imádtam Nessie-t, de Bella mégis az édesanyja volt. Jobban ragaszkodtak egymáshoz. Nem tudom, hogyan fogom neki ezt a szörnyű hírt elmondani.

-         Végre megérkeztetek –csapódott ki az ajtó. - Mi ez a szomorú arc? Mi történt?

-         Kedvesen jobb lesz, ha leülsz – karoltam belé és kanapéhoz vezettem.

-         Edward, Alice, Rose, Em, Jazz, Carlisle! Mi történt?

-         Sajnáljuk, de Nessie és Oli…

-         Mi van velünk? – kérdezte egy lágy, dallamos hang a lépcsőről.

-         Nessie? – fordultam hátra felé, hogy megbizonyosodjak, hogy nem csal a hallásom. – Ti mégis, hogyan.. – be sem fejeztem a mondatot, de már az összes vámpír őket ölelte magához megkönnyebbülten, hogy senkit sem veszítettünk el.

-         És most akkor meséljetek?

Hát az úgy volt, hogy a Markos eset után haza jöttem és lefeküdtem aludni. Elaludtam, és egy tisztáson ébredtem fel.

Nessie szemszöge

Ajjaj! Apa mérges lesz, ha ezt megtudja. – futott át az agyamon. De nem baj. Nem érdekel. Így talán még megmenthetem Oli –t. Itt álltam azon a tisztáson, ahol két óra múlva csatázni fognak. Valami megmozdult a bokorban. Támadóállásba helyezkedtem, de mihelyst megéreztem Oli illatát, lazítottam.

-         Nessie?

-         Oli! – mondtam ki megkönnyebbülve a nevét.

-         Mit keresel te itt? Azt mondtad, jó leszel, és otthon maradsz. És egyébként is, honnan tudtad, hogy itt leszek?

-         Nem tudtam. Én csak lefeküdtem aludni, és valahogy ide kerültem. De te mit csinálsz itt? Még nem kéne itt lenned. A csata

-         Csak később kezdődik. Felderíteni jöttem a terepet.

-         Ohh.

-         Ness, szeretném, ha hazamennél.

-         Gyere haza, velem! Csak 20 kilométer! Szeretnék megpróbálni valamit.

-         Hát jó.

Futottunk. Együtt. Mikor a ház elé értünk, én megálltam és gyorsan visszatértem az igazi testembe. Majd mikor felébredtem, lerohantam a lépcsőn Oli –hoz. Persze, anya és Esme is észrevették.

-         Oliver? – nézett rá kétkedőn anya.

-         Ő az. – viharoztam el mellette.

-         De… - akarta folytatni.

-         Várj, anyu van egy tervem. – mondtam mielőtt ellenkezett volna. – Oli! Gyere! - Felvezettem a szobámba. – Bízol bennem?

-         Bízom benned! – nézett a szemembe.

-         Akkor gyere mellém és csukd be a szemed. Gondolj a nappalira.

Leültünk majd átölelt, és „elaludtunk”.

-         Nessie! Mi történt? Az előbb még a szobádban voltunk most meg a nappaliban? Ez meg hogy?

-         Sikerült! Anya! Sikerült!

-         Látom. De most gyorsan menjetek vissza a rétre. Már csak másfél óra. – mondta gondterhelten.

-         Ezt nem egészen értem – vallotta be Oli. - Nyugi. Mindent el fogok mondani. De most gondold vissza magadat a szobámba.

-         Ezt meg hogy…? – kérdezte Oli.

-         Ez az egyik képességem, amivel ugyebár téged is látogattalak.

-         Értem. És akkor most mi a terved.

-         Visszamegyünk a rétre, az „álomalakunkban” és te visszamész a Volturi –hoz. Mindjárt támadni fognak, már csak egy óra és tizenöt perc. Majd lesz egy pont, amikor megtámad valaki téged. Úgy fogjuk csinálni, ahogy Alice látomásában volt. Tűz lesz körülötted egy gyűrűben, ami egyre szűkül és én odafutok majd hozzád és azt kell majd mondanod, hogy:„- Mondtam, hogy legyél jó kislány”. Én erre azt fogom mondani, hogy:„- Muszáj volt tudnom, hogy jól vagy –e”. És mielőtt a tűz elérne minket, újra visszajövünk. Oké?

-         Oké – Oli beleegyezett. Már csak anyunak és Esme –nek kellett.

-         Vigyázz magadra! – mondta Esme.

-         Vigyázni fogok. Anya?

-         Biztos vagy ebben, kislányom? Működni fog?

-         Igen anya.

-         Akkor nyomás. Már csak egy óra. – mosolygott anya.

Megöleltem, majd leültünk a nappaliban és ismét „elaludtunk”.