20. fejezet

Hát nagyon sajnáljuk, hogy mostanáig nem volt friss, de sajnos nem volt ihletünk. A fejezet elejét Dórynak köszönhetitek, és itt megjegyzem, hogy én azért nem írtam sokat, mert nem tudom, hogy Dórynak mi jutott eszébe, hogy mi lesz Edward terve. Jövő héten kiderül. Jó olvasást. Remélem tetszeni fog és még nem hagytatok el minket ennyi kimaradás után. Puszíí Bogíí

/Edward szemszöge/
 
-Oké. Gondolom kitaláltátok, hogy Alice –nek látomása volt – kezdtem halkan. Mindenki bólintott. – a látomásban az volt, hogy Felix, Oliver és egy másik Volturi –s tag harcolt hat másik - gondolom újszülött - ellen. Mark is ott volt.
-Hogy mi? – nézett rám lányom.
-Igen. Mark –ból vámpír lesz.
-Ezt nem hagyhatom. Hisz akkor mi lesz Phoebe –vel?
-Várj egy kicsit. Még nincs vége a látomásnak. Mark és Oliver egymás ellen harcoltak. Majd hirtelen egy másik vámpír ráugrott Oliver –re. Egy férfi azt kiáltotta: „Tűz!” Oli –t ekkor egy tűzkarika vette körül. Majd felemelte a kezét és szél támadt. A kör egyre kisebb lett. Majd te – itt kislányomra mutattam – kirohantál a fák közül és Oliver ölébe vetetted magad. Oli azt mondta, hogy: „Mondtam, hogy legyél jó kislány.” És te erre azt válaszoltad, hogy: „ Muszáj volt tudnom, hogy jól vagy –e.” Majd a tűz elért titeket. És a lány odafutott és könnyek nélkül siratta Oliver –t. – fejeztem be a mondandómat.
Senki ne szólt. Mindenki a padlót vagy a szőnyeg mintázatát bámulta.Még mindig nem szólt senki. Mintha egy hullaházban lennénk. Csak Reneesme vad és gyors szívdobogását hallom. Egy légy épp az ablakon át akar bejutni a nappaliba. Senki nem mozdult. Mintha valóban csak márványból lennénk faragva. Ha nem hallanám a gondolataimat, azt hinném, valóban megkövültem. Egy Ford Focus húzott el az úton. Csönd van. Senki sem gondol semmire. Bár kedvesemet ne tudom. Az ő gondolatai örök rejtélyek a számomra. És végül mégis csak gondol valaki valamire. Az én kicsi lányom. Illetve nagylányom. Ezt a gondolatot kaptam el:
-„Meg kell mentenem Oli –t! Ő nem halhat meg!”
-Nessie! Nem fogsz odamenni. Megtiltom, hogy odamenj! – törtem meg a csendet. Most én kerültem a középpontba. De ezt már megszoktam.
-De apa! Ő az én „nagy Ő –m”. Ő olyan nekem, mint neked anya. Érted? Nem hagyhatom, hogy meghaljon.
- Tudom, és már azt is tudom, hogy hogyan fogjuk ezt megoldani – mondtam sejtelmesen. Már kezdett körvonalazódni bennem egy terv. Láttam, hogy húgom szeme a távolba mered, és már én is láttam, amit ő.
- Mit látsz, drágám? – kérdezte Jazz.
- Ed tervét.
- És mi az? – kérdezte egyszerre Bella és Nessie.
- Na, jó. Szóval a tervem az, hogy…

/Oliver szemszöge/

A repülőút emberi szemmel nézve hosszú volt. De a vámpír szemével elég rövid. Egy szállodában szálltunk meg.
-Kivételesen kérjünk külön szobát. Rendben, Oli?
-Persze.
Három szobát vettünk ki. Ha vámpír vagy, elég sok pénzed lesz. Így eléggé feltuningolt szobákat vettünk ki. Tágas volt. Hatalmas ágy, óriási fürdőszoba fürdőkáddal és zuhanykabinnal. Nincs szükségem arra, hogy fürödjek, de most valahogy nem tudtam megállni. Volt ott hifi, meg minden. Egy csomó CD –vel. Még a saját CD –met is megtaláltam. Azon volt rajta a szerelmes dalom a Long Time Coming. Betettem a hifibe és a habokban elmerülve hallgattam a saját hangomat. Szinte ugyanolyan volt a hangom, mint emberként. Mikor véget ért a szám, újraindítottam az egész CD –t. És elsőnek csendült fel The Distance című szám. Egészen reggelig feküdtem a kádban és hallgattam a CD-met, miközben próbáltam visszaemlékezni. A zenék szinte irányították elmémet, visszaidézték a párizsi életemet.
Támadó állásba helyezkedtem, amikor megláttam a felém közeledő alakokat. Ám az apró kis szívdobogás belopta magát a fülembe. Mint egy lágy dallam, úgy szólt. Megfeszített izmaim elernyedtek és pár lépést tettem az idegenek felé.
- Bella, menj hátrébb Nessie-vel – mondta az egyik vámpír és a szólított elé állt. A nő karjában egy kislányt tartott, aki egy pillanatra sem vette le rólam csokoládébarna szemeit. A nő karjai óvón ölelték őt, de mit sem törődött vele. Felemelte apró kezecskéjét és a vámpír arcához érintette.
- Edward –szólalt meg Bella –mert így nevezte az előbb. – Először próbáljunk beszélni vele.
- Jó, de ti maradjatok itt – mondta Edward, majd óvatosan elindult felém. A kislány nem törődött az utasítással, kiugrott a nő karjai közül és felém szaladt, majd a nyakamba ugrott.
- Kicsim – csúszott egy oktávval feljebb Bella hangja. Tehát ők a szülei. Mindketten mellénk siettek és feszülten figyelték, hogy mit teszek. A kislány –pont, mint az előbb – felemelte kezét és az arcomhoz érintette. Egy képet mutatott, ahol egy szobában ülünk, kezemben egy gitár, ő pedig énekel.
- Nessie, gyere ide apához – mondta a férfi.
-Nem fog bántani – mondta ellenkezve a férfivel, majd újra felém fordult.
-Nem fogom bántani – ismételtem. Hogyan is bánthatnék egy ilyen csodálatos tüneményt. Mindketten fellélegeztek a megkönnyebbüléstől.
-Az én nevem Edward Cullen. Ő a feleségem Bella, akit a kezedben tartasz pedig a kislányunk, Reneesmé.

Tehát az egész hazugság volt. Soha nem voltam Volturi és nem a Cullenek törölték az emlékezetemet. Az érzéseim nem csaptak be. Akkor is szerettem már őt, és most is –még akkor is, ha nem ismertem meg. Minden eszembe jutott. Amikor megismertem őt, a délutáni játékok, amikor Forks-ba utaztam húsvétkor. Azután találkoztam Jacobbal és verekedtünk össze.
- Oliver! – szólított Rosetta. Nem szabad megtudnia, hogy mindenre emlékszem, majd miután végeztünk elhagyom őket.
-Azonnal megyek – kiabáltam ki, majd gyorsan kiszálltam, megtörölköztem és felöltöztem. – Mi az? –kérdeztem, mikor kiléptem a fürdőajtón.
- Indulunk – mondta nemes egyszerűséggel.
- Miattam mehetünk - rántottam meg a vállamat, majd elindultunk lefelé.