2. fejezet

/Nessie szemszöge/

Oli elém állt. Karjait védelmezően nyújtotta felém. Fogtam a karját, mert nem lett volna szerencsés, ha esetleg rájuk támadna. Aro haladt elől mögötte jöttek a többiek. Caius, Marcus, Jane, Alec és még pár „ember”.
- Oliver Summers, hallottunk már rólad –szólalt meg Aro.
- Az jó, de én még rólatok nem. Sajnálom.
- Oli, ők itt a Volturi, ő Aro személyesen.
- Köszönöm kedvesem. Jó személyesen is megismerni titeket.
- Abban ne legyél olyan biztos –suttogtam a fülébe, de biztos voltam benne, hogy ők is meghallották.
- Renéesme. Örülök, hogy viszont látlak. Sokat nőttél a három év alatt, mióta nem találkoztunk. Már kész hölgy vagy.
- Köszönöm Aro. És minek köszönhető ez a váratlan látogatás? –érdeklődtem.
- Igazából Oliver miatt jöttünk, úgy hallottuk egy különleges képesség birtokában van.
- Ez igaz, de hasonló képességetek már van.
- Jól mondod, csak hasonló, de Mr. Summers ereje jobb.
- És kitől hallottátok ezt?
- Thomas Wright –tól –amint kimondta a nevet egy férfi lépett ki a többiek mögül.
- Te? –kérdezte meglepetten kedvesem.
- Igen, én –mosolygott rá Oliverre.
- Ő ki? –bukott ki belőlem a kérdés.
- Hát ő az, aki vámpírrá tett. Mondhatnám azt is, hogy az apám –húzta el a száját.
- Oliver, akkor ott Párizsban felajánlottam neked egy újabb lehetőséget. Most pedig a Volturi jött
el személyesen érted, hogy velünk tarts. Felelj! Velünk tartasz?
- Köszönöm az ajánlatott, de nem. Tökéletes helyem van a Cullen család oldalán.
- Oliver, szükségünk van rád. Volterra -ban van a helyed, nem pedig itt.
- Ott a helyem ahol a családom és Nessie van.
- Te akartad. Azt hittem meg tudunk győzni, de nem sikerült. Alec, kérlek –mondta Aro. Alec előre lépett és kezdtem elveszíteni az érzékszerveimet. Sebezhető voltam. Sokáig állhattam ott, mert mire újra éreztem mindent a Volturi eltűnt, szerelmemmel együtt. Leroskadtam a földre és hangos zokogásba kezdtem. Miért vitték el azt a személyt, aki a legfontosabb számomra? Minden évben kell valami borzalmasnak történnie. Valaki leült mellém és az ölébe húzott. Anyu volt az. Apa mögöttünk állt és figyelt.

/Bella szemszöge/

- Mi történt? –idegeskedett Seth.
- Itt vannak.
- A Volturik?
- Igen –szűrte a fogai közül Edward. Felálltam és rohanni kezdtem. Nem nagyon éreztem kislányom illatát, mert az eső már régóta szakadt és elmosta. Így hát csak anyai ösztöneimre hallgatva kerestem őt. Minden helyet megnéztem ahova el szoktunk menni, de nem találtam sehol. Lassan Edward is utolért.
- Találtál valamit kicsim?
- Semmit, pedig már minden hol voltam. De várj – kiáltottam fel. – biztos a rétünkön vannak –mondtam és már arra is vettük az irányt. Közelebb érve megéreztem az ismerős illatot. Tehát már elmentek. Tökéletes hallásomnak köszönhetően felfigyeltem Nessie zokogására.
- Nessie –suttogtam aggódva és gyorsabb tempóra váltottam. Ott ült egyedül a rét közepén, és sírt. Körbe néztem, d nem láttam sehol Olivert, ezek szerint érte jöttek. Leültem mellé és az ölembe húztam.
- Ne sírj kicsim. Oli vissza fog jönni vagy majd visszahozzuk –próbáltam vigasztalni, de ő csak sírt és sírt. Felemelte kedvesem és visszafutottunk vele a farkasokhoz.
- Te jó ég! –rohant felénk Seth. –Mi történt?
- Oli –t elvitték magukkal –mondtam szomorúan, hiszen már családtagnak számított.
- Sajnálom.
- Ha nem bánjátok, mi most haza vinnénk Nessie –t.
- Persze, nyugodtan ez az egyik legnagyobb trauma számára.
- Sziasztok –köszöntünk el és már indultunk is haza a Cullen ház felé.

/Oliver szemszöge/

Hirtelen semmilyen érzékszervemet sem tudtam használni. Teljesen sebezhető voltam, aztán hirtelen üres lettem.

- Oliver, ébredj fel –szólt egy hang. Oliver- nek hívnak? Még a saját nevemre sem emlékszem. Lassan kinyitottam a szemem és a levegőben minden apró részecskét láttam. Gyorsabban, mint kellett volna felálltam és a falhoz hátráltam. - Nyugodj meg, nincs semmi baj a nevem Rosetta Sherrard. Mindent elmagyarázok –mosolygott rám ez a gyönyörű lány.